Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

mint a folyásé, s a gyorsabban futó víz ereje a timont s vele együtt a hajót a szükséges irányba nyomhatta. A timon ugyan ilyenkor elől volt, de ez a kormányzás szempontjából teljesen mindegy. A csendesítővel való ereszkedéskor azért jöttek farral, mert, ha orral jönnek, nem lehetett volna a csendesítőt lebocsatani, hiszen akadályozta volna a timon szabad mozgását. A kényelmessége mellett volt még egy másik nagy előnye is a farral való ereszkedésnek. Még pedig az, hogy kritikus pillanatokban, amikor attól függött a hajó élete, hogy meg tudnak-e gyorsan állani, a hátul levő macskát egy szempillantás alatt leereszthették, mint erről még e fejezetben szó lesz. Ellenben, ha orral jöttek, a macskát nem lehetett leereszteni, mert a hajó ráfutott volna a macskára, s beszakadt volna a. feneke. Nagy vízkor, tehát sebes folyásban tanácsosabb volt farral ereszkedni. Amikor azonban búzát hoztak, tehát a gyorsaság, de főként a drága teher biztonsága sokszorosan fontos volt, orral jöttek, s időnként eveztek, így biztosabban lehetett irányítani a hajót. övedzeni kétféleképpen szoktak: magáról a hajóról vagy pedig a lovasdereglyéről. Búzás hajón mindig a dereglyéből eveztek, mivel a tető miatt magán a hajón nem volt elegendő hely az evezősök számára. Viszont tetejetlen hajónál magáról a hajóról övedzettek, mivel — újabb időben megszűnvén a lovas vontatás, nem is volt minden hajónak dereglyéje. A hajóról való evezéskor a Unta (1. a 2. fényképet) volt az övedzőjük, szakasztott mása ez a tutajosok kormánylapátjának. Egy durván megfaragott, 7—8 méteres vékony fenyőszál volt, övedző taluja pedig egy kb. másfél méteres és kellő szögben rászegezett deszkadarab. A lintanyél végét vékonyra faragták, hogy át tudják markolni. Magát a nyelet a fogástól kb. 2—2 és fél méternyire átfúrták s ezen a lyukon dugták át a Unta-szeget, mely a két bas peremén, a basnicán levő s ugyancsak erre a célra fúrt lyukba illett. A linta tehát öyedzés közben a lihta-szeg körül fordult. Az emberek a bason állva eveztek s háttal a mentiránynak. Minden bason két ember evezhetett. Ez azonban kevés lett volna, s ha volt rá ember, többet is beállítottak. Tetejetlen hajón ugyanis a hambárdeszkákon is voltak gúzsok,, melyekbe a lintát belehúzták. A habdeszkákon át, a hajó hosszára keresztben járódeszkákat fektettek, s rajtuk állva eveztek. Minthogy a búzakorszakban a hajóknak sok volt a dolguk, meg aztán, mint egy másik fejezetben szó lesz róla, amúgy is hetibéreseket fogadtak a hajóra, volt, aki evezzen. Mivel azonban a búzás hajón szolgáló 4—6 ember nem lett volna elég az evezésre, óradzó-kezelésre meg más előadódó munkára is, viszont állandóan több embert tartani s fizetni a hajón sokat kóstált volna, ott a rakodó melletti faluból vagy tanyából fogadtak embereket az övedzők mellé. Ezeket az alkalmi övedzősöket juvarosoknak nevezték. Előre kialkudott bérért vállalkoztak arra, hogy segítenek evezni Szolnokig, vagy addig, ameddig. Az első világháború előtt pl. egy 2—3 napos evezésért 10—12 Kor.-t kaptak, meg az útiköltséget vissza. Ezek a fuvarosok rendszerint nem tudtak evezni, tehát 42