Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

az előbb mondtam, lefelé jövet a víz sodra is a hajó ellen dolgozott, mivel rá a zátonyra sodorta. A lefelé jövő terhes hajón, ha egyszer zátonyra futott, timonnal meg óradzókkal legtöbbször már nemigen tudtak segíteni. Hosszabb, sokkal fáradságosabb és sok időt rabló módszerhez voltak kénytelenek folyamodni: a hajót le kellett vontatni. Hogy miképpen, később szólok róla. Alattomos ellensége volt halásznak, hajósnak egyaránt a bészirt vagy rigancs-zátony, harmadik nevén: a növő zátony. Az olyan helyeket illették ezekkel a nevekkel, ahol a vízfeneket a kemény, rapcsos, rigancsos {rücskös), agyag-homokkő-konglomerátümok furcsa, szeszélyes, ágasbogas formátumai borítják, sokszor agyagból való koralldarabokhoz hasonlítanak. A halászok azért nem szeretik, mert nagyon szaggatja a ripacsok, rigancsok közé kerülő hálószemeket. A hajósok meg azért nem, mert mint az egyik neve is mutatja, egyre növekvő zátony volt, s az ember sose lehetett véle tisztában, hogy tavaly óta mennyit nőtt. Ilyen rigancsos zátony volt Szolnoktól lejjebb, Várkony felé. Királyszirt a neve ma is, mert — amint mesélgették^ — nem messze van a Várkony melletti Királyhalomtöl, ahol a „korona és a kard" jólismert jelenete játszódott le a két királyi testvér között. Egy öreg hajós IV. Bélának mondta az illető királyt, ami nem baj, mert egészen meghatott az a tény, hogy még ilyesmit is tudnak, még ha rosszul is. Hogy a zátonyokkal mégis ritkán akadtak össze, annak több oka is volt. Az egyik az, hogy ez az örökké vízen kódorgó nép kitűnően ismerte a Tisza medrét, minden zátonyának, hajlatának, örvényének, sarkának, fokának, milléréne"k még a nevét is. Élő lexikonai voltak a Tisza-part meg a Tisza-meder földrajzának. A másik ok az, hogy kis víznél, ha teherrel jöttek, sőt — mint a vontatásról szóló fejezetben el is mondtam — az üresen való fölfelé vontatásnál is mérték a vizet, ha olyan helyre érkeztek, amely köztudomás szerint zátonyos volt. A harmadik pedig az, hogy, ha nem fújt a szél, zátonyos hely fölött a víz sormódzott, vagyis apró, sűrű hullámocskákat vert. Persze, ha szél kavarta a vizet, akkor a sormódzást nem lehetett megfigyelni. A zátonyra futás volt a kisebbik baj, mert komoly következményei, melyek a hajó épségét* veszélyeztették volna, .nem voltak, hiszen a széles, laposfenekű hajó biztosan ült a homokon. A tőkére futásnak azonban annál inkább. Szerencsére az efféle balesetek legtöbbször a parthoz közel történtek, viszont a parttól nem messze elült hajót, ha idejében foghattak hozzá, az esetek túlnyomó részében ki tudták emelni, mint erről egy későbbi fejezetben szó lesz. Még az elsüllyedés se volt a legnagyobb baj, mivel a hajót meg a rakományt is legtöbbször biztosították. A hajóra a gazdáknak „éves biztosításuk" volt, a búzarakományt pedig esetről-esetre biztosították a szállíttatok, s így baj esetén maga az anyagi kár megtérült. Súlyosbította azonban az elülés veszedelmét az, hogy csak tetejes hajót fogadtak el biztosításra. A puszta hajókat nem lehetett biztosítani, s így éppen a szegényebb hajósgazdák viselték a nagyobb kockázatot. 5b