Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

hány ölet futott velük azóta a hajó. Ezt bizony meg kellett keresni abban a 8—10 méteres, rohanó vízben, még pedig búváröltözet nélkül. No, de ilyesmire nem is volt szükség, csak két ladikra, ami — nagyobb hajóról lévén szó — kéznél volt, meg egy jó hosszú drótkötélre. Először azt próbálták megállapítani, hogy mégis kb. hol eshetett meg velük a baj. Inkább mindig nagyobb távolságot tételeztek föl, mert abból nem támadhatott semmi baj, de ha rövidet fognak, kezdhették volna elölről az egész műveletet. A két csónakkal hát a fölé a hely felé eveztek, ahol a macska valószínűleg fekhetett. Ott a kötél egyik végét átadták a másik csónaknak, aztán egymástól jól eltávolodva visszafordultak, a kötelet leeresztették a vízfenékre, s az egymásközti távolságot megtartva egy vonalban ereszkedtek, vagy ha kellett, eveztek a hajó felé. Ereszkedés közben a drótkötél öblével végigkotorták a Tisza fenekét, hogy a kötél ráakadjon a macskára. Mikor végül több-kevesebb próbálgatás után rájuk mosolygott a szerencse, s úgy érezték, hogy a kötél megakadt a macskában, az egyik csónak megállott, a másik pedig szembe fordulva vele körülevezte, hogy megkerülje a kötélre akadt macskát. Ezt azért csinálták, hogy a kötél rácsavarodjon a macskára, s felhúzás közben ki ne akadjon.' Ezután a kötél végeit a járgányra szedték, s óvatosan felvonták a macskát láncostól. Az elszakadt láncokat erős drótdarabokkal összekötözték, hogy kitartsan hazáig, míg a kovács rendbe nem teszi. Ha csak egy csónak volt a hajó mellett, a kivétel nehezebben ment. Ilyenkor a kötél egyik végét a hajón hagyták, s úgy vonszolták fel a többit a folyás ellen. Ez az eset egyúttal azt is illusztrálja, hogy miért volt okosabb áradáskor farral jönni, amint erről föntebb már szóltam is. Ha ekkor véletlenül orral jönnek, aligha szabadulnak meg ilyen ép bőrrel. Az ember, ha nem látta, el sem tudja képzelni, micsoda hatalmas erő sodorta lefelé a hajót a megáradt folyón. Mikor pl. ilyen alkalmakkor, mint a most elmondott, azzal a különbséggel, hogy a lánc nem szakadt el, a macska a palamárlánccal lefogta a futó hajót, a "megterhelt hajó orra magasra szökött, a fara meg úgy lesüllyedt, hogy egy pillanatra elöntötte a víz még a hátsó bast is, nem is szólva a 30—40 cm-rel mélyebben fekvő járóról. A térítőfát kezelők természetesen nem a maguk esze és belátása szerint dolgoztak, hanem ahogy a kormányos parancsolta. Ez a domentátról, a timohszár mellől dirigálta őket, hogy merre és mennyire térítsék a hajót. Rendszerint nem úgy szólt a parancs, hogy: „Jobbra tarts!" vagy „Balra tarts!", hanem a falu, vidék, part vagy lapos nevét kiáltotta ódá az óradzósoknak. Ha pl. Szeged felé mentek ereszkedvést, ez volt a vezényszó: „Bácskára tarts!" (ez annyit jelentett: jobbra), vagy pedig: „Bánátra tarts!" (ez meg: balra). Ügy látszik, ősi szokás volt éz, mert a legöregebbek is így hallották ezt az apjuktól. De egészen természetes is volt, mert azt még csak el lehetett' képzelni, hogy izgalmas pillanatokban akár a kormányos, akár az óradzósok közül valamelyik összetéveszthette a „szénát a szalmával", a balt a jobbal, de azt soha, hogy et vagy az a falu, lapos, örvény vagy pláne a Bánát melyik oldalra esik. 53