Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

minden limános sarokkal mindig szemben fekvő, kiugró sarokhoz, hol lassúbb a vízfolyás. Igyekeztek egészen közel a parthoz fordulni át a hajlás-szög másik szárába, hogy a sodor a szög csúcsába ne vágja a hajót. > Gyakran elmesélték az egyik nagy tetejes hajó esetét. Még az első háború előtt törént. Többed magával gőzös vontatta föl, s vontatta vissza is, mert „üdőre" Szolnokon kellett lenniök a búzával. A lefelé való vontatás — mint ez érthető is — sokkal gyorsabb tempójú, s így a kormányzásnál nagy óvatosságot kíván. Ha több hajót vontattak vissza, egymás mellé kötötték őket. Az ille'tő hajó jobb szélen volt hátul, a gőzös meg olyan közel fordult a túlsó parthoz (persze, az ő kormányával ezt meg tudta tenni), hogy, bár a fahajó kormányosa mindent elkövetett, a hajót a sodor meg a hirtelen körbe-fordulás centrifugális ereje a partnak verte, s elsüllyesztette egynéhány percen belül. A gőzös kormányosa nem volt hozzászokva a fahajók tempójához, s — úgy látszik — nem ismerte kormányzási lehetőségeiket, és így történhetett meg a baj. Szóval hát, sebes vízzel tanácsos volt a könyökhöz a lehető legközelebb húzódva befordulni. Igen ám, csakhogy árvízkor szalad a Tisza mindenütt, sodor, nem sodor, sarok, nem sarok. Ilyenkor aztán megesett, hogy akármilyen ügyesen igyekezett is a hajó átsomfordálni a sarok körül, mire észbe kaptak az óradzósok meg a kormányos, már a túlsó parthoz verte őket az ár. Mert, még ha sikerült is befordulniok, legfeljebb nem orral, hanem oldallal szaladtak a partnak. De hát ennek is megvolt a maga ellenszere, mert hamis egy istenteremtése a Tisza, de a tiszai hajósokat sem a gólya költötte. Házzá még nem is az a fából faragott, s fehérre pingált gólya, amely a legöregebb hajósok emlékezete óta mindig ott állott Keszi felé a bal parton, egy magános kicsi kunyhó-féle tetején. A házat is úgy nevezték: a gólyás ház. Ha tehát úgy látta a kormányos, hogy a sarkon való befordulást nem kockáztathatja meg az óradzósok erejéből, úgy tett, mint a felfelé való vontatásnál a langók lassú, parti víz utáni saroknál szokott, mikor attól kellett félnie, hogy a sarok mögül előretörő csapat, a sodor, a meder felé löki a hajó orrát. Erről különben a vontatásról szóló fejezetben már bőven szóltam. Ilyenkor hát a kormányos jóval a sarok előtt csónakra ültetett két embert a vasas büszkével v. bickével, melyre egy jó hosszú kötél volt hurkolva. Az emberek gyorsan előre eveztek, maguk után húzva a hajóról utánuk eresztet kötelet, a saroknál partra ugrottak, s nekivetették a bicke hegyét a földnek. Ha a megkerülendő sarkon fák is nőttek, ez még jobb volt, mert a kötelet rácsavarták, hurkolták egy fatörzsre, s nem kellett a bickével kinlódniok, ami sebes víznél keserves munka volt. A bickére vagy fára hurkolt kötél aztán nem engedte a hajót arra menni, amerre az ár sodorta volna, azaz neki a másik partnak, hanem úgy működött, mint a megsergetett parittyaszár, mely a kidobandó követ "csak körpályán •engedi mozogni. A hajó is a körpályán, melynek sugara a bickés kötél volt, simán megkerülte a sarkot. Bent a hajón, fordulás közben hosszabbra vagy rövidebbre rajzoltatták (eresztették) a bakra szedett kötelet, ahogy éppen a hajó pillanatnyi helyzete követelte. Mikor aztán a hajó befordult a szög másik szárába, s most már nyugodtan folytathatta az út/ / 50