Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

Ez volt a szokás a hajósok világában, ki tudja, mióta. A szokásokat pedig tisztelni kell. így látták ezt a közhajósok is. Őket nem kötötte le a titoktartás mellé a kormányosi állás „méltósága" s a külszín megóvásának gondja, nem ők szívták a hosszúszárú tajtékpipát a Vak Terka kocsmájának „kormányos asztalánál", hát beszélhettek nyugodtan. Beszéltek is, mesélgettek is szívesen, legtöbb még- a maga tapasztalatai nyomán, sok már csak úgy, ahogy az apjától hallotta. Egyhangúan állították, hogy minden kormányos megkeresett egy nyáron egy-két vagon búzát. — Micsoda? ! — ütötte föl az egyik a fejét a legőszintébb indignációval, ahogy a hosszú asztal körül ülve beszélgettünk. Micsoda?! Egy-kít vagonyt!? Vót ojjan, aki egy úton megkeresett egy vagonnyal! — mondta olyan hangsúllyal és olyan őszinte elismeréssel a hangjában, amely csak a legnagyobb tetteknek jár ki. Meg is nevezte mindjárt azt a híres, annak idején mindenkitől ismert, s most, halála után még évtizedekkel is emlegetett kormányosnak a nevét. S körülnézett az asztalon, hogy ki mer ellene szólni. Senki bizony, sőt egyik is tódította, a másik is. Én azonban azt hiszem, hogy ez már a legendák nagyítása, amikor a hős alakja kezd földöntúli méreteket ölteni. Nagyítás, mondom, amely ugyan még nem egészen lehetetlen, s talán még nem is a duplájára nőtt nagyítás. Mert attól függött a dolog, hogy mekkora volt a hajó. Itt is érvényesült a természetnek az a törvénye, hogy mennél nagyobb a cápa, annál nagyobbat nyel. Egy 40 vagonos hajón bajos lett volna egy vagont „keresni", de már egy 70—80 vagonosan, amely 8000 mázsa gabonát is szállíthatott egyszerre, nem tartozott a megoldhatatlan „feladatok" közé. Hiszen nem kellett más, csak az, hogy a hajó mérlege minden mázsánál csak egy kilóval mutasson kevesebbet a bepakolásnál, s már meg is volt a vagon búza. Hogy a fenti legendának volt is reális alapja, már csak azért is elhihetjük, mert az illető híres kormányos suhanc-korában kitanulta a mérleglakatos mesterséget, így tehát „szakember" volt. Hogy aztán hogy „szettík össze azt a kis kenyírrevalót", annak is megvoltak a maga szokások által szentesített fogásai. Szép lassan beavattak ezekbe a misztériumokba is, hiszen „mán rígen vót, jó vót, szíp vót, oszt mán el is mút". így hát nem ártottak vele senkinek, s talán én magam sem követek el valami megbocsáthatatlan indiszkréciót. / A legegyszerűbb s legkönnyebb eljárás az volt, hogy az átvételnél „a mázsán igazítottak egy keveset, hogy kevesebbet mutasson." Amint már mondtam, a mérés mindig a hajó mázsáján történt, s így azt előre lehetett preparálni. Aztán meg az a sok falusi ember, még ha sokszor kasznár volt is, mit értett a tizedes mérlegen elkövethető machinációkhoz. Persze, hogy mégvizsgálta, kipróbálta mérés előtt, s jó is volt ott minden, ahogy ő kívánta, de mikor aztán ide-oda szöszmötölve rárakták a súlyokat, akkor is jó volt, de már úgy, ahogy a kormányos kívánta. „Mer írteni 34