Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

gonos tetejes hajón pl. (a vízhányó ablakát leszámítva, amely a többinél nagyobb volt s tulajdonképpen a hajó tető közepén levő ajtóként szerepelt), a tető mindkét oldalán 6—8 hambárlyuk v. hambárablak volt. Tehát bármelyik oldalával állt partnak a hajó, 9—11 helyen lehetett belé a búzát önteni, s ugyanannyi járót fektetni, hogy az emberek ne lábatlankodjanak egymásnak. A búzás hajóhoz nem kellett hosszú járást nevelni, mint ahhoz, amelyik zátonyból pakolta a homokot vagy kavicsot, mert a búzaberakodó helyeket rendesen magasabb partokon jelölték ki, hogy közel állhassanak a hajóval a parthoz. Mikor a hosszú tiszás deszkákon tolták befelé a homokkal vagy kaviccsal megpakolt taligát, bizony gyakran megtörtént, hogy a pallóra hullott kicsi kavicson úgy megugrott a taligakerék, hogy egy szempillantás múlva taliga, ember már kalimpált is le a vízbe. A lezuhanó s terhestől legalább másfél mázsát nyomó taliga maga után rántotta az embert, aki hámjánál fogva hozzá van kötve. Támadt is aztán ilyenkor kacagás meg kacagás, amikor a kárvallott prüszkölve, köpködve cihelődött kifelé a vízből. — Nem oda vöt az alku, heee! —szokták ilyenkor feléje kiabálni, ami annyit jelentett; nem arra szegődött, hogy a Tiszába hordja a homokot. Egy taliga homokkal több vagy kevesebb a parton vagy a vízben nem sokat számított, de ugyanez a baleset egy zsák búzával a háton, s pláne mélyebb víz felett, kevésbé lett volna mulatságos már csak a búza miatt is. Itt ugyan nem kellett attól tartani, hogy megugrik a taliga kereke, mert a búzát nem taligán tolták a hajóra, de viszont a terhet cipelő ember alatt olyan lebegést-hőcikélést vitt véghez a palló, hogy azt, aki nem volt hozzászokva, mint ahogy pl. a. falusi emberek sem, könnyen levetette magáról. Aki még nem járt hajóra vezető pallón, s nézi a hordást, azt hiheti, hogy a súlyos terhet cipelő ember tánclépésekben lejt a pallón a hajó felé. Hogy biztosabb legyen a járás a búzát behordó hajósok lába alatt, gyakran két pallót fektettek egymás mellé. Azonban két palló csak úgy egyszerűen egymás mellé fektetve még rosszabb, hiszen az egész súlyt váltakozva hol az egyik, hol a másik láb viseli, s ha az egyik lábbal rálépnek az egyik deszkára, az mélyen meghajlik, ugyanakkor a súlytól megszabadult másik pálló magasra pattanva valósággal ledobja magáról a terhet. Ezen a bajon úgy segítettek, hogy csatlőpálcákkal fogták össze több helyen is a párosan futó pallókat, s így kétszeres szélességű járáson kétszeres biztonsággal járhattak. A csatlópálca két járódeszka-szélességénél valamivel hosszabb, kb. hüvelyknyi vastag vaspálca. Az egyik végére fejet kalapáltak, a másik végén pedig hímcsavart csináltak. Az egymás mellé fektetett két járódeszkát igen hosszú nyelű fúróval keresztben átfúrták a két végén meg közbül is egy-két helyen, s ezekbe a furatokba dugták a csatlópálcát. A pálca kibúvó végére anyacsavart tettek, s a két deszkát szorosan egymás mellé csavarozták. Ha zsákban szállították a búzát, minden ablakhoz vitt egy-egy járás, de csakis az ablakhoz. A szállíttató köteles volt a búzával telt zsákokat a hambárablakig vitetni, ahol aztán a hajó négy ottmaradt embere át30