Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

mente gabonáját. A tetejes hajót nevezték búzás hajónak. (Ábrája a címlapon). Erre a célra készült. A búzaszállítás, ez a legjövedelmezőbb foglalkozás az ő kiváltsága volt. Addig élt, ameddig gyorsabb versenytársai: vonat, vashajó, de főként a teherautó, magukhoz nem csábították a búzát, s akkor meghalt. Ha tetejetlen társaik nem is versenyezhettek a búzás hajókkal előkelőségben, szépségben s jövedelmezőségben, hiszen tetejetlen hajón igen ritkán, csak nagy szorultság idején szállítottak rövidebb útra búzát ponyvákkal letakargatva, de megvolt legalább az a szomorú elégtételük, hogy egy-két évtizeddel túlélték nagy rokonaikat. Erről a hőskorról mindig bizonyos melankóliával vegyes büszkeséggel meséltek, s mesél még ma is az az egy-két öreg hajós, aki valamikor, ezelőtt 50—60 esztendővel, rég eltűnt ifjúságának idején nemcsak tanúja, hanem részese is volt e „régi szép időnek", vagy legalábbis elmúlásba hajló utolsó 10—12 esztendejének. Már egészen legendás alakká ködlött az a hajósgazda, aki a maga nyolc-tíz hajóját a saját gőzösével vontatta, vagy az a másik, szegedi, akinek hajója több volt — a legenda szerint — száz vagonnál. A valóságban csak 75 vagonos volt. „Kossuth" volt a neve, s az ezeréves kiállításra csináltatta a gazdája, beleépítve két emeletes háznak az árát. Sajnos, én mindezt már nem láttam. Mikor 1920-ban Szolnokra kerültem, itt már csak két tetejes hajó volt. Az egyik olyan lerongyolt állapotban, hogy egy-két év multán el is tűnt, a másik a most két éve, 85 éves korában meghalt Balta Gyura bácsi „Laci" nevű, még jól használható hajója volt. De ez is hamarosan lecsúszott régi rangjáról, mert 1927-ben lebontották a tetejét. Ekkor már régen nem fuvaroztak búzát. Az utolsó búzafuvar itt Szolnokon az első háború vége felé esett a Hadi Termény számára. Azóta az utolsó tetejes hajó is csak olyan közönséges dolgokkal töltekezett, mint tete jetlen rokonai, s így nem volt többé értelme, hogy tovább is viselje azt a nehéz kalapot, mely csak holt teher volt rajta. A tetőbontás szomorú aktusát örökítette meg egyik fölvételem, amely sokszáz fényképem közül hatod magával átvészelte a második háború pusztítását. A kép abban az állapotban mutatja a hajót, mikor az egykori tetőnek már csak a váza van rajta, de orrán ott díszeleg a tetejes hajók kitüntető jelvénye, a bőgő,

3G s ezt viselte is mindhalálig. (L. I. fénykép). A búzafuvarozásról tehát csak részben a már időközben meghalt, kis részben a még ma is élő egy-két öreg hajós emlékei, tapasztalatai s élményei alapján szólok. Szolnokot földrajzi fekvése arra jelölte ki, hogy a tiszamelléki és tiszántúli búzaforgalom középpontja legyen a múltban, s az maradjon a jelenben is. Bizonysága ennek az, hogy a Szolnokon fölül és alul, erre is arra is legalább száz kilométernyi távolságban fekvő tiszamenti községekből a búzát mind ide fuvarozták a fahajók annak idején, s még nagyobb körzetből ide gyűjti a második háború előtt épült elevátor és gabonatárház a jelenben. Ennek oka nemcsak az, hogy Szolnok Magyarországnak a közepén fekszik, tehát ideális elosztó hely, hanem az is, hogy egyvonalban feküdvén a fővárossal, a Tisza mellett levő helységek, de főleg vá36. BÖGÖ. A tetejes hajó orrtőkéjének a nagybőgő fejére emlékeztető feje. 20