Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

egy ember a vízhányóból fölvezető kis létrára állott, s onnan loccsantotta ki a neki fölnyújtott vederből a vizet. Kényelmesebb s főként gyorsabb eljárás volt a víz kiszivattyúzása. A vízhányó egyik, vagy nagyobb hajón mindkét végére egy-egy szivattyút állítottak. A szivattyú kifolyó-csöve nem nyúlt a járón keresztül a Tisza fölé, mert a jövő-menőknek folyton át kellett volna lépegetniük, s ez nagyon zavarta volna a közlekedést. Hogy pedig a szivattyúból kiömlő víz nem folyjon a járóra, ezen úgy segítettek, hogy két deszkából összeütött kis csatornafélét akasztottak egy drót segítségével a szivattyú szája elé, s e kis csatornán folyt le a víz a folyóba. Mikor a szivattyú nem működött, a deszka-csatornát leakasztották. A szivattyúzás, ha egyszer már szükség volt rá, sohasem szünetelhetett, legfeljebb csak rövidebb pihenőkre. Teher alatt lévő hajón, főként haöreg volt, még éjjel is rángatni, zörgetni kellett a szivattyút, még pedig a mecsárnak, a naposnak. Ha erősen vizelt a hajó, s a mecsár egymagában nem győzte, még egy embert, vagy annyit állítottak mellé, amennyi kellett. Mikor a hajó még jó állapotban volt s napjában csak néhányszor kívánta a szivattyúzást, a mecsár éppúgy taligázta a homokot, mint a többi. Csak akkor hagyta abba, mikpr szivattyúzni ment, vagy pedig délben, ha olykor közösen főztek, s az ebéd után kellett néznie. A közös ebédek szakácsa ugyanis a mecsár szokott lenni. Ilyenkor egynehány taliga homokkal kevesebbett tolt be, mint a többi, s ezalatt meggyújtotta a tüzet s föltette az ebédet. Délben aztán bekapták az a kis lebbencslevest vagy paprikás krumplit, rágyújtottak, kissé elszundikáltak, s aztán tovább folyt a munka a nyári délutánok tikkasztó forróságában is vakulásig, sőt holdtöltekor késő estig. Hasztalan szokta meg ezt a nehéz munkát szinte már gj^ermekkorától kezdve, estére jutva félholtra csigázottan hullott a vackára mindenki. Hiszen ahhoz, hogy azt a kb. 200 taliga homokot napi 16 órai munka mellett bepakolhassa s a hajóra tolhassa, négy és fél percenként kellett fordulnia. Alig elképzelhető energiafogyasztás ez akkor is, ha bőséges koszt, erőtadó hús fűtötte volna azokat a szikár tagokat, nem pedig lebbencsleves vagy paprikáskrumpli. Kavicson, sóderon meg homokon kívül a szolnoki fahajózás utolsó idejében, a második világháború befejezéséig, szállítottak még más egyebet is. A szolnoki cukorgyárnak répát a partmenti nagyobb gazdaságokból. Erre csak tetejetlen hajó vállalkozhatott, mert a cukorgyár tiszai kikötőjében működő répakiemelő csille tetejes hajóba nem tudott lejárni. Régebben azonban, mikor a répakiemelő még nem volt meg, tetejes hajó is fuvarozott- répát. Asszonyok, gyerekek szedték a hajón zsákokba, s a teherhordók vitték a parton várakozó szekerekre. Ezek aztán a gyárba szállították. Egyik igen fontos munkaadójuk volt a martfűi téglagyár. A gátakkal védekező tiszamenti falvak nagyrésze a töltések Tisza felé néző oldalát téglával boríttatta, s így, bár egyszerre nagy befektetést jelentett, nagyon kifizetődött, mert hosszú évtizedeken át nem kellett a gátak javítására költeniök. Ezekhez a gátborításokhoz temérdek téglát hordtak a szolnoki fahajók fölfelé meg lefelé egyaránt. 16