Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
szükséges volt. A munka eredményeként a rétes, vizenyős, posványos földek mairihajáró és kaszáló földekké változtak és a község megszabadult a legelő árendától. Víz pedig száraz időben csak a mélyebb helyeken maradt. A régi gátat, amely 16 esztendeig védelmezte a nagykun községek határát, 1776-ban, „egy ártatlan esküdt és vízi tudományokban gyenge geometrának relátiojára" Heves ímegye lerontatta. A következő, 1777-es esztendőben aztán bekövetkezett a 18. század talán legnagyobb tiszai áradása. Előbb a Berettyó és a Hortobágy vize lépett ki medréből, hogy zavaros hullámaival egészen a kakati hídig jusson el, aztán a megáradt Tisza is bejött az átvágott Mirhó-gáton. Valóságos tenger borította akkor a Nagykunságot. Kisújszálláson az akkor 4412 lelket számláló községet éjjel-nappal őrizték. Egy pillanatra sem hagyták el a község körüli gátakat. Gátak védték a három kertet és a belső legelőt is, ahol a lakosság közvetlen ellátását szolgáló fejős teheneket és juhokat őrizték. Víz alá kerültek a rétek, legelők, az árvíz elpusztított 1009 köblös vetést. „Sok ideig utazni nem lehetett, hanem hajóval, szinte négy -mérföldig" — írják a püspökladányiak. Nincsenek adataink arra nézve, hogy ":az érdekelt községeknek mennyi kárt okozott a gát átvágása. A legjobban sújtott Kisújszállás tanácsa azonban készített egy kimutatást, melyből fogalmat alkothatunk a 9 évig szabadon garázdálkodó tiszai árvíz pusztításairól. E szerint a daraksai puszta 9 esztendei árendája: 17 560 forint volt. Szénáért a katonaság és a város részére fizettek 2377 forintot. Az újabb gátépítéssel kapcsolatos utazásokra és hasonlókra elköltötték 572.45 forintot. A kaszáló nyilasosztás 9 év^i elmaradásából származott kárt 18 000 forintra becsülték. A kár összege: 38 510 forint. Az óriási kár és a kun községek állandó panaszai ellenére, Heves megye kilenc évig makacsul ellenezte a gát felépítését. Az érdekelt községek pedig költséget és fáradságot nem kímélve minden összeköttetést felhasználtak, minden lehetőséget megragadtak, és panaszaikkal elmentek egészen a királyig. Kisújszállás Mirhóra vonatkozó aktái között található például br. Orczy Lőrincz, a jeles költő két igen meleghangú levele, melyben támogatásáról biztosítja a nagykun községeket. Végül is 1785-ben II. József császár Heves megye küldöttségét és főispánját a kárvallottak kielégítésére ítélte.( 59 ) így készült el aztán hatalmas arányú közmunkával a végleges Mirhógát, melynek felépítésében ismét csak Kisújszállásé volt az oroszlán rész. A többi községek az alábbi szolgáltatásokkal járultak hozzá a közös munkához: Karcagról 6501 gyalog, 3019 szekeres napszámot adtak. A munkákon összesen 3070 marha dolgozott, A kunhegyesiek 1798 gyalog és 1607 szekeres napszámot mutatták ki. Madarasról 1170 gyalognapszámos és 611 szekér vett részt a gátépítésen. A Mirhó-gátépítés története sokkal több, mint egyszerű gazdaságtörténeti esemény. Társadalmi kihatását megérezte valamennyi nagykun község, s talán legjobban az árvíz által legjobban sújtott Kisújszállás. A redempció és a nyomában kibontakozó mezőgazdasági árutermelés amúgy is megbontotta a nagykun községek társadalmát. Most az árvíz okozta elemi csapásokkal, a gátépítésekkel járó súlyos gazdasági terhekkel még jobban elmélyült a lakosság differenciálódása. Sokan (Marczali Henrik, Nagy Kálózi Balázs) a lakosság bácskai kirajzásának egyik okát is a kedvezőtlen vízrajzi helyzetben látják. E kérdés alaposabb elemzése azonban külön fejezetet érdemel. 59. Marczali Henrik: Magyarország törtenete II. József korában. I. 132. 0. 35
