Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
rossznak és minden jónak ez a forrása. Említettük már, hogy annak idején a redemptorok redempciójuk egy részóért földet kaptak, egy részéért pedig a közlegelők, rétek használatához való jogot, melynek hasznosításáról a község vezetői gondoskodtak. A meg nem művelt és egyéni használatra ki nem adott területek, valamint az egyéb haszonvételek kollektív birtoklása alapján született meg a kisújszállási közbirtokosság, melynek tagjai az elmondottak alapján kizárólag a redemptusok lehettek. A leggazdagabb redemptusok közül kerültek ki azután a község vezető tisztviselői. A község szinte korlátlan hatalommal rendelkező vezetője a főbíró, hivatalból elnöke a közbirtokosságnak, íőgondnoka az egyháznak. Bírói tisztségében azonban már nem az egész község képviselője, hanem csupán a kiváltságos redemptus rétegek érdekeinek védelmezője és ezeknek érdekében bármikor kész szembefordulni a község irredemptus lakóival. A faluközösség régi keretei megmaradtak, tovább éltek a közös területek használatának formái is, de ennek előnyeiből, haszonvételeinek élvezetéből kiszorult — a redempció értelmében — a község lakosságának jelentős többsége. A redemptus elöljáróság rendelkezett a községi bevételekkel, melyek igen jelentős összegeket tettek ki. A községet illették meg az úgynevezett kisebb királyi haszonvételi jogok. Ezek közé tartozott a bor- és húsmérés és a vásári helypénzszedés. Csak a kocsmák árendájából 3000 forintnyi évi jövedelme volt a községnek a század második felében. Ennél jóval többet jövedelmezett a legeltetési jog alapján szedett terrágium. A másik forrás a közgazdálkodásra kiszakított terület jövedelme volt, továbbá a csíkászás, halászás, nádvágás, réthasználat stb. után szedett dézsma. Az utóbbiakra vonatkozólag úgy határozott még 1753-nan a tanács, hogy „Mind a folyó vízben, mind az álló tón lévő akárminémű halászok, akár a réteken való csíkászok, akár redemptusok, akár írredemptusok legyenek, harmadot adgyanak a halászatból és csikaszaiból." Mindezek a jövedelmek az úgynevezett Beneficiális cassába folytak be. A pénzszerzés egyik módja volt az is, hogy a redemptusok maguknak és olyan egyéneknek is, akik a redempcióhoz nem járultak hozzá, belső telkeket, szőlőföldeket osztottak pénzért. A belső telek vagy szőlőföld után — bár a szerzés módját porta- vagy szőlőváltságnak nevezték is — nem részesülhettek a közös földek jövedelméből. Nem járt utánuk sem kaszáló, sem rétnyílas, s amennyiben a porta- vagy szőlőtulajdonosnak földbirtoka nem volt, közlegelőn tartott jószága után terrágiumot fizetett. C' 8 ) Az említett Beneficiális cassának természetesen jelentős kiadásai is voltak. Ennek bevételeiből finanszírozták a közlegelőkön, pusztákon történő építkezéseket, a pusztabíró-házak és itatókutak építését és fenntartását. Innen fizették a község összes alkalmazottait (községi hivatalnokok, szolgák, pusztabíró, őrök stb.), sőt az apaállatok beszerzése is ezt a kasszát terhelte. Ezenkívül jelentős összeggel járultak hozzá a kerületi házipénztár kiadásaihoz is. A tetemes kiadások ellenére a község birtokosai személy szerint községi adót nem fizettek, még a városi alkalmazottak fizetéséhez, létesítmények fenntartásához sem járultak hozzá. A jászkun kerületek lakosait 1849 előtt nem terhelte sem kerületi háziadó, sem községi pótlék.( 49 ) Az 1751-ben kiadott királyi reguláció szerint, házadó csak abban az esetben szedhető be, ha a közszükségietek más fundusból nem fedezhetők. Ilyen célra — az úgynevezett kisebb királyi haszonvételek mellett — a közös területből szakítottak ki egy részt, hogy a kiadásokat annak jövedelme fedezze. E közös területek művelése még a faluközösség 48. Nagy Lajos: i. m. Belső telkekről és szőlőskertekről с fejezet. 101—109. o. 49. Nagy Lajos: i. m. 148. o. .26
