Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
jutott az irredemptus lakosságnak, de a kölesföldből egy tenyérnyi sem. A köles pedig valószínűleg a kenyérgabonát pótolta mindaddig, míg az árvizes esztendők után a földeket rendbe nem hozták. A redempció adta politikai és gazdasági lehetőségek fő haszonélvezői ugyan a redemptus birtokosok voltak, de a szegénység kifosztásában majdnem akkora szerepet játszottak a községi boltok, kocsmák, mészárszékek görög aitfendátorai. Tevékenységüket döbbenetes fénnyel világítja meg az az indítvány, amelyet a község vezetői 1785. aufgiusztus 27-én küldtek azért, hogy a „Helybeli Beneficiumok árendába ne adassanak". A felsorolt indokok közül álljon itt a három legjellemzőbb: 1. A hitelbe kiadott italok miatt a szegénység annyira meg van terhelve, hogy nagyobb része nehezen tudna adósságából majd minden jószágának elvesztegetése után is kimenekedni. 2. A szegénység borait és bárányait tetszésük szerint veszik be. 3. A tisztességtelen hús árak miatt a szegénység egész nyáron gazoson enni kényteleníttetik. Ez egyébként csupán azért panaszos, „minthogy — a szegénység — marha húsnak étele nélkül, kivált a nyári terhes munkát nem teljesítheti". A halászás, csikászás jogát a közbirtokosság fenntartja magának s csak annak ad engedélyt, aki meg tudja fizetni az előre meghatározott bért. Igaz, hogy a bérleti díjat nem pénzben kell fizetni, mert az „csak" a zsákmány egyharmada, az óvatos elöljáróság azonban nem szerette a nincstelen árendást, mert csőd esetén azon nincs mit keresni. A magyar föld gazdag volt valóban, de ebben a gazdagságban a szegénységnek nem sok öröme tellett, sem a Kunságban, sem másutt. Igaz ugyan, hogy a redempció után nem ismert több földesurat a Kunság, de a földesúri jogokat szilárdan kezében tartotta a redemptus birtokosság, az ún. kisebb királyi haszonvételekkel együtt, s ezek az új birtokosok éppen úgy ragaszkodtak kiváltságaikhoz, mint a Német Lovagrend a maga földesúri előjogaihoz. Igaztalanok volnánk, ha azt állítanánk, hogy a község vezetői teljesen közömbösen nézték a szegénység elnyomorodását. Néha a munkaerőféltés csalt ki belőlük emberbaráti hangokat, néha meg az adóalany védelmében rendszabályozták meg a görög kereskedőket. „Hogy pedig adófizető lakosaink az adó fizetésére annál jobban megtartassanak — mondja a tanácsi határozat —, tehetősebb gazdának ugyan három, de a többinek egy forinton fellyül semminemű portékát ne adgyanak" — hitelbe. És vajon a hazátlan zselléreket, meg a nagy gazdák birtokán egyre nagyobb számban élő cselédeket, akik csak munkaerejüket tudták áruba bocsátani, ugyan ki védelmezi? Őróluk kevés szó esik a jegyzőkönyvekben. Ügy gondolom szabályt erősítő kivétel számba megy Kövesdi János esete, aki 1781-ben megintetett az egyháztanács által, hogy részei?eskedését és cselédeinek zavarását hagyná félbe, s mert az egyházi intésnek foganatja nem volt. a külső elöljáróságnak adatott által, hogy érdeme szerint bánhasson el vele. 0 й ) Ennek ellenére a cselédek sorsára mégis tudunk következtetni. II. József cselédrendeletéből. A rendelet célját maga a császár abban látja: „hogy azon rendetlenségeket, melyeket szolgádat elhaeyás és dologkerülés maj°la után szokott vonni, kiirtsuk". A rendelet aztán kiszolgáltatja a cselédet a gazdájának és csak itt-ott bukkan *4. Ref, egyházi jegyzökönyvek, 1791. 24
