Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)

kiki annyi földet fogott a közösből művelés alá, amennyit meg tudott csa­ládjával művelni, és addig használta, míg ki nem merült. A felfogott föl­det általában 3—7 esztendeig használták. Az első esztendőkben gabonát vetettek bele, később már csak legelőnek használták. A vetések ennél a rendszernél szerteszéjjel tarkították a határt. Ennél az úgynevezett no­mád föld'közösségnél a lakosság lényegében rablógazdálkodást folytatott. A földet csak egyszer szántották, a trágyát eltüzelték vagy kerítésnek iraik­ták fel. A századokon át parlagon heverő föld így is bőségesen termett. Feljegyzések szerint a fű akkorára nőtt az őserejű földön, hogy az ökrök­nek csak a szarva látsizott ki belőle. A század második felére aztán meg­változott ez az állapot, A kaszálókat, legelőket haszontalan gyomnövények verték fel, a földek termőereje kimerülőben. Ezt, az alföldi területeken általános folyamatot kitűnően jellemezte Tessedi'k Sámuel, a modern me­zőgazdaság 18. századi apostola: „A földműves, ki előtab a zsíros, nyugodt talajból egyszeri szántás után is tiszta búzát nyert, most is csak egyszer szántja a kimerült földet, de búza és árpa helyett vad zabot és gazt kap. Nincs kenyere. Ha az év száraz, hiányt szenved ember és barom egy­aránt". Az egyébként elsőosztályú építőanyagot termő nádasok használata sem volt sokkal szakszerűbb. A jövő évi termés érdekében a töredezett, avas nádat egysizerűen felgyújtották — még a 19. században is —, „Hete­kig eltartott a rét égése, vérvörösre festve az éj sötét leplébe burkolt ég boltozatát, mint megannyi naigytábori tüzek, vagy hadi pusztítások alatt felgyújtott falvak égése."( ao ) A népesség szaporodásával kerülhetett sor a szervezett földosztásra. Minden osztásra kerülő dűlőt egyenlő darabokra mértek és az egyes dara­bokra sorsot húztak, hogy ki melyik földdarabot kapja meg. A sok apró parcella mellett a gazdálkodás már csak nyomásos rendszer mellett tör­ténhetett. A határt ezután közakarattal, vetésforgó szerint művelték.( 27 ) A földhasználat módszereinek fejlődése önmagában is azt igazolja, hogy a század első felében a községi termelőerői erőteljesen fejlődtek. Még szembetűnőbben bizonyítja ezt a lakosság számszerű fejlődése, amely rö­vid két évtized alatt — 1739-ig — eléri, s talán meg is haladja a 3000 főt. Ugyancsak szembetűnő a század első felében a művelés alá fogott terület növekedése is, mely később az értékesítési nehézségek, valamint a föld­művelést gátló adórendszer miatt megtorpant. Érdekes azonban meg­figyelni, hogy a termelőerők legdinamikusabb eleme, a munkaeszközök terén aliig van változás. A paraszt a 18. században is lényegében a közép­kari századokban kialakult eszközöket használja. Változást talán csak a vas egyre szélesebb körű alkalmazása jelent. (Vasalt kerék, ekevas.) Erre engednek következtetni a jegyzőkönyveikben sűrűn előforduló kérések, amelyek szerint „új magyarok" néven említett cigányok a tanácstól a község szélén „valami portátskát és kovácsmesterség folytatására" enge­délyt kérnek. Az elöljáróság az engedélyt legtöbbször megadja. Érdekes azonban, hogy minden engedély nyomatékosan tilalmazza a „mezei eko­nómia" folytatását. így akarták őket alaposabb mesterségre szorítani. — A vas használatán túl szintén minőségi változást jelent az a tény, hogy szőlőt, kukoricát, dohányt* tehát intenzívebb megmunkálást kívánó növé­nyeket is tériméinek a kisújszállási parasztok. Az általános fejlődés elle­nére azonban a község mezőgazdasági fejlődése csak olyan mértékű, hogy közepes esztendőben fedezni tudja a kötelező terménybeszolgáltatást, továbbá az egyes családok kenyérgabonaszükségletét. Ha rossz volt a ter­26. Nagy Lajos: A jászkun birtokviszonyok fejlődése és jogi alapja. Karcag, 1878. 27. Győrffy István: Magyar falu, magyar ház. 20—25. o. alapján. U

Next

/
Thumbnails
Contents