Soós Imre: A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711-1770 – A Damjanich János Múzeum közleményei 1. (1958)

termelés helyett korán rátérnek a homoki szőlő termesztésére. A szőlőművelésnek ezen a tájon nagy múltja van. 1720-ban Tiszakürtön és Mezőtúron említenek régi és újtelepítésű szőlőket. 1770-ig a szőlőtermesztés ezen a tájon hatalmas mértékben felvirágzott, kiterjedését tekintve, egy sorba került a mátrai borvidékkel. Viszont a termékenyebb Heves-környéki síkságon, hol a szemtermelés kifizetőbb volt, 1770 körül még meg se indult a homoki szőlő telepítése. Bár pince hiányában a bor ezen a tájon a nyári melegek miatt félévnél tovább nem, volt tartható, mégis jelentősen egészítette ki a szemtermelésből eredő sovány jövedelmet. A marhatartás és halászat is nyújtott életlehetőséget a szegényparaszti rétegek számára. Szeleczky Márton földesúr 1731-ben a következőket írja: „Pénzt semmiből sem kaphatnak, magam sem. tudom, honnan élhetnek. Szántáson nem kapnak, szőllejek nincsen, juhot nem tartanak, kibül bárány esnék, csak a halbul élhetetlenül tengődnek. Hacsak a vármegye a Tiszán túl való népre száz pálcabüntetés alatt nem fogja megparancsolni, hogy kiki vonómarhát tartson, szántson-vessen, szőlőt csináljon és eggyel-mással gazdálkodjék, kereskedjék, mindörökké olyan élhetetlen lesz ennek a földnek a népe." 7 Bár a földesúr eme kesergése főleg az elmaradt gabonadézsmának szól, mégis bizonyítékát adja annak, hogy a kezdetleges gazdasági formákat legtovább megőrző tiszántúli tájakon a kedvezőtlen talajviszonyok a 18. század közepén a parasztság jelentős tömegei részére még kockázatossá tették a szemtermelés fokozását. A harmincas években a földesurak megkezdték a saját kizárólagos rendelkezésük alá tartozó majorsági táblaföldek kialakítását. Kezdetben nem a saját üzemű szemtermelés volt a majorföldek eltáblázásának közvetlen célja. Az 1730-as években még nincs itt szemtermelő, hanem legfeljebb állattartó, legeltető majorgazdaság. Inkább az a szándék vezette az urakat, hogy a faluközösség rendelkezése alól kivonják s a maguk számára biztosítsák a faluhatár legjobb minőségű dűlőit. A gazdasági felszereléssel különben sem rendelkező földesúr azért kanyarítja ki a legjobb földeket urasági táblákká, hogy évi készpénz- és terrnényárendáért a telekföldekaiél drágábban adhassa bérbe azokat parasztjainak. Ezek a majorsági táblák nemesi ingatlanokká lévén, mentesültek mindennemű vármegyei, állami adó és a közterhek egyéb fajtái alóL még akkor is, ha történetesen jobbágy vette bérbe azokat. A parasztra előnyös volt a majorsági földek bérlete, éppen azok köztehermentessége miatt. Megfizette érte a drága bérösszeget, dézsmát vagy egyéb bértartozást, mert ez a bérösszeg még így is kevesebb volt, mint a telki földek után a földesúrnak és az államnak fizetendő adózások együttvéve. '

<

"*f\ Amint a földesúr az amúgy is szűk \határból a legjobb részeket