Madaras László szerk.: Vendégségben őseink háza táján (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1996)
Raczky Pál: Az első paraszti falvak a Közép-Tisza-vidéken az újkőkor elején (Szajol-Felsőföld települése)
Raczky Pál Az első paraszti falvak a Közép-Tisza-vidéken az újkőkor elején (Szajol-Felsőföld települése) A történeti változások sorában lényeges minőségi átalakulást jelentett ember és környezet viszonyában az élelemtermelés, azaz a termelő gazdálkodás megjelenése: a növénytermesztés és az állattenyésztés kezdete. Ennek folyamán a népesség aktívan alakítani kezdte külső fizikai környezetét, többek között a helyi földrajzi, biológiai adottságokat, valamint belső szociális kapcsolatrendszerét is. Megalapozottnak tűnt tehát, hogy ezt a fejlődési szakaszt önálló korszakként jelöljék meg az emberiség történetében. Az ekkor megjelenő technikai újítások közül a csiszolással megmunkált kőeszközök alapján nevezték el ezt az időszakot újkőkornak (neolitikumnak), így elválasztva a korábbi, halászó-vadászó-gyüjtögető életmódtól és az azt technikailag fémjelző pattintott kőeszközök korától, az őskőkortól. Gordon Childe volt az, aki az 1930-as években elsőként igyekezett összefoglalni az újkőkor (neolitikum) régészeti-történeti ismérveit: hangsúlyozta a növények és állatok első háziasítását, az állandó használatú faluszerü települések kialakulását, valamint a csiszolt kőeszközök mellett az agyagból formált és égetéssel tartóssá tett edények, továbbá a fonás-szövés technikai újdonságait. Mindemellett úgy gondolta, hogy az új megélhetési mód (az újkőkori paraszti gazdálkodás) az őskőkor (paleolitikum) több százezer éves halászó-vadászó-gyüjtögető gyakorlatához képest néhány ezer év alatt jelent meg a Közel-Keleten, s terjedt el Európában. Az emberiség történetében e relatíve gyorsan végbement, drámai változásra ezért használta Gordon Childe az újkőkori (neolit) forradalom kifejezést. Az azóta eltelt régészeti kutatások sok tekintetben árnyalták e képet, de az újkőkori termelő gazdálkodás korszakos jelentőségét nem vitatja senki. Mára az is világossá vált, hogy az élelemtermelés kialakulása valóban a Közel-Keleten, pontosabban Levante, a Zagrosz és a Taurusz dombos lankáin történt meg. Később e kiindulási területekről elvándorló népcsoportok terjesztették el az új életmódot a Földközi-tenger medencéjében, s ők voltak, akik lassú térnyerésükkel a Balkánon át a Kárpát-medencébe is eljuttatták az újkőkor elsődleges gazdasági, technológiai ismereteit. Mindezt, furcsa módon, nem elsősorban régészeti momentumok támasztották alá, sokkal inkább botanikai, zoológiai érvek szóltak e történeti modell mellett. Délkelet-Európában a legkorábbi neolitikus települések ásatásainál ugyanis kiderült, hogy a leggyakoribb termesztett növény a búza és az árpa volt, míg a legmeghatározóbb tenyésztett állatnak a kecske és a juh bizonyult. Jól ismert azonban, hogy e növényfajok és az említett kérődző kisállattípusok háziasítása csak ott mehetett végbe, ahol azok vad alanyai a jégkorszak végén őshonosak voltak. Márpedig ezt a területet éppen a „Termékeny Félhold", azaz a már körvonalazott Levante, Taurusz és Zagrosz vidékén sikerült valószínűsíteni a természettudományos kutatások alapján. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy a Délkelet-Európában és a Kárpát-medencében kész gazdálkodástípussal és közel-keleti eredetű növény- és állatfajok dominanciájával megjelenő első földműves kultúrák genetikus gyökerei csak a Közel-Keleten kereshetők. Mindez már a XX. század első 22
