Madaras László szerk.: Vendégségben őseink háza táján (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1996)

Kertész Róbert: Vadász-gyűjtögetők a Közép-Tisza vidékén

magasságot is. A sűrű szélbarázdákat és az ÉNY—DK-i irányú, hosszanti buckasorokat holtmeder-maradványok választják el. Az őskőkori vadásztáborok a jégkor végi Ős-Zagyvának (Székes-ér) mindkét oldalán, különálló csoportokba rendeződve fekszenek. A lelőhelyek kivétel nélkül a környezetükből kiemelkedő magaslatokon és hátakon helyezkednek el. A paleolit telepek felszínen gyűjtött változatos eszközkészletében megtalálhatók a vakarok, vésők, hegyek, valamint a retusált, csonkított, völgyeit, fogazott és tompított darabok. Kulturális-kronológiai hovatartozás tekintetében a fenti lelőhelyek az őskőkor fiatalabb pengés iparának két időszakába, a felső paleolitikumba és az epipaleolitikumba, az ún. gravetti körbe sorolhatók. A T. Dobosi Viola által feltárt jászfelsőszentgyörgy-szúnyogosi gravetti lelőhelyen lehetőség volt arra, hogy eredeti helyzetben tanulmányozhassák a jégkor végi vadászok táborát. Az ásatáson a gravetti kultúra jellegzetes kőipara mellett okkerszemcséket, állatcsontokat és két 50—60 cm átmérőjű tűzhely foltját tárták fel. Az alkalmi vadásztanyán talált zsákmányállatok csontjai rénszarvas, vádló, valamint hófajd maradványainak bizonyultak. A csontokon elvégzett radiokarbon vizsgálat eredménye alapján megtudtuk azt is, hogy a gravetti kultúra fejlett vadászcsoportjai az utolsó nagy jégkor végén, 18.500 ±400 évwel ezelőtt, egy mérsékeltebb és csapadékosabb időszakban telepedtek meg a szunyogosi határ homokbuckáján. A jászfelsőszentgyörgyi vadásztábor abszolút időrendjének meghatározása nemcsak a Jászság, hanem egész Jász-Nagykun-Szolnok megye emberi megtelepedésének legkorábbi bizonyítékát jelentette. Középső kőkor A Jászságban kimutatott mezolit lelőhelyek — a mikrorégióban lokalizált felső paleolit és epipaleolit telepekhez hasonlóan — sajátos miliővel és topográfiai viszonyokkal jellemezhetők. A középső kőkori lelőhelyek őskörnyezeti és letelepedési szituációja azonban alapjaiban eltér az őskőkori táborokétól. A középső kőkori telepek a Jászságnak nem a magasabban fekvő, környezetükből markánsan kiemelkedő jégkor végi képződményeihez köthetők, hanem kivétel nélkül a dél-jászsági síkság északi részének alacsonyabb térszínű holocén övezetéhez kapcsolódnak. A mezolit lelőhelyek a mikrorégió középső részén, a 95 m tengerszint feletti tereplépcső déli előterében, közvetlenül a pleisztocén végi—holocén eleji folyóhálózatot kísérő ártéri területen vannak. A dél-jászsági síkság mezolitikus megtelepedésére döntő hatással volt az, hogy Jászberény—Jászjákóhalma—Alattyán térsége ebben az időszakban a Jászság vízrajzi központja volt. A földkéreg szerkezeti mozgásainak hatására a pleisztocén végén—kora holocénben ezen a helyen kialakult süllyedek ugyanis megváltoztatta az Északi-középhegységből kilépő Ős-Zagyva és Tárna korábbi folyási irányát, és a fent említett zónába gravitálta őket. A jászsági folyók ezen a magasabb térszínekkel övezett, csekély szintkülönbségű, laposabb ártéri területen egyesülve egy vízben gazdag miliőt, mellék- és holtágak egész labirintusával jellemezhető sajátos mocsárvilágot hoztak létre. A nyári félévre lecsökkent csapadékmennyiség miatt ingadozó volt a vízellátás. A lefűződött, elhagyott mederrészek csak időszakosan, a kora tavaszi és a nyár eleji hónapokban, a nagyobb áradások alkalmával váltak élővé, s ekkor az ártéri lapályok is víz alá kerültek. A süllyedékmedence bár az Alföldön helyezkedik el, növényzete, állatvilága és egész habitusa mégis középhegységi jelleget hordozott vízellátása és a folyómedrek orientáltsága miatt, és elkülönült a mikrorégió centrumát kívülről övező száraz hordalékkúpoktól és azok steppei—erdős-steppei környezetétől. 12