Madaras László szerk.: Vendégségben őseink háza táján (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1996)
Kertész Róbert: Vadász-gyűjtögetők a Közép-Tisza vidékén
a lecsapolások, ármentesítések, folyóvízszabályozások, valamint a monokultúrás gazdálkodás eredményeként. Természetes állapotában azonban vegetációs takarója sokkal változatosabb volt, magába foglalt egy sor ökológiai zónát az emberi kihasználás jelentősen eltérő lehetőségeivel. Az őskőkori és a középső kőkori vadász-halász-gyűjtögető életmódot folytató népcsoportok letelepedését, mindennapi életét, gazdálkodását a környezeti hatások alapjaiban befolyásolták. Az Alföld északnyugati részén található Jászság felszíne perifériális fekvéséből adódóan nem homogén, s emiatt mind a pleisztocén végén, mind pedig a kora holocén időszakban különleges élőhelynek számított. Felső paleolit, epipaleolit és mezolit megtelepedettség szempontjából a Jászság két nagyobb ökológiai zónája játszott meghatározó szerepet: egyrészt a kistáj északi részén található pleisztocén hordalékkúpok az őskőkor fiatalabb szakaszában, másrészt pedig a déljászsági késő pleisztocén—kora holocén korú süllyedékmedence a középső kőkorban. A Jászság két nagyobb ökológiai zónája eltérő geológiai és topográfiai viszonyokkal jellemezhető. A régió déli részén található, északról délre enyhén lejtő lapos medence megközelítőleg Jászberény—Jászapáti vonalától a Tisza folyóig húzódik. E dél-jászsági síkság felszíni formái a kistáj folyóinak folyamatos feltöltő tevékenységén keresztül alakultak ki. A medence vízrajzi képére a pleisztocén végétől kezdődően legnagyobb hatással a régió centrumában, a Jászberény—Jászjákóhalma— Alattyán térségében kialakult süllyedek volt. Az ősi vízfolyások régi, kiszáradt folyómedrei a medence központjában találhatók meg. Ezek a medrek áradások alkalmával egészen a szabályozásokig természetes árvízlevezetőként működtek. A Jászság déli részén található síkságot Jászberény—Jászapáti vonalától északra az Észak-Alfóld hordalékkúpjainak övezete szegélyezi. Ez a dél felé enyhén lejtő térség az Északiközéphegységből a Jászságba érkező folyók, a Galga, Zagyva és Tárna pleisztocén hordalékkúpjait foglalja magába. A terület átmeneti övezetet képez a dél-jászsági lapos síkság és az Északi-középhegység menti dombos régió között. Ennek a magasabb és tagoltabb régiónak a fejlődéstörténete és topográfiája markánsan különbözik az alacsonyabban fekvő síkságétól. A hordalékkúpokat sekély folyóvölgyek, valamint kanyargós holtmederek teszik még változatosabbá. A Jászság jelentősebb folyói északról, az Északi-középhegységből érkeznek. A Jászság vízgyűjtőjének főfolyója a Zagyva, amely a Cserhát keleti, a Mátra nyugati oldalának, valamint a Gödöllői-dombságnak a vizeit vezeti el a Tiszába. A Zagyva legjelentősebb mellékfolyója a Tárna, amely a Mátra keleti felének vizeit gyűjti össze. A terület késő pleisztocén—kora holocén vízrajza jelentős mértékben eltért a maitól. A földkéreg szerkezeti mozgásainak következtében a Jászságban kialakult süllyedékek ugyanis magukhoz vonzották a folyókat, így azok többszöri irányváltoztatásra kényszerültek. A Jászság ökológiai zónáinak intenzív pleisztocén végi és kora holocén megtelepedésében a speciális domborzati és vízrajzi adottsága mellett az is döntő szerepet játszott, hogy a mindennapi élethez nagyobb számban szükséges szerszámok és vadászeszközök elkészítéséhez nélkülözhetetlen kovabeszerző helyek a közelben voltak. A lelőhelyektől mintegy 30—50 km-re északra, a Mátrában található változatos nyersanyagforrások gyakorlatilag korlátlan mennyiségben álltak a felső paleolit, epipaleolit és a mezolit népcsoportok rendelkezésére. A vadásztelepek kőiparának kőzettani vizsgálata megállapította, hogy a nyersanyagok között az a kovakőzet a meghatározó, mely a Mátra területéről, illetve az ottani képződmények lehordott folyóvízi hordalékából származik. A távolabbi alapanyagok (obszidián, radiolarit és üveges kvarcporfír) csak szórványosan fordulnak elő. 9
