Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Bagi Gábor: Az utcarészlet és a trafik

váltó felügyelőséget hozott létre, az egyiket Szolnokon. A dohányfeldolgozásnak a megyében nem alakultak ki központjai, noha esetenként felvetődött gyár létesítésének gondolata. A megyeszékhely már 1879ben kérte állami dohánygyár felállítását a begyűjtött dohány helyi feldolgozására, ez azonban nem valósult meg. Utóbb 1913-ban vetődött fel ismét Szolnokon dohánygyár építése a leégett Hungária Malom helyén, a helyi sajtó azonban maga is felelőtlennek mondta az elképzelést. Ezt azzal magyarázták, hogy a tiszai dohánynak nincs igazi helyi piaca, ráadásul az állam csak a nagytermelőket támogatja, a kicsiket viszont nem. A tiszai dohány zömét egyébként is a Magyar Királyi Dohánykiviteli Részvénytársaság A dohánytermékek árusítási rendszere Magyarországon A dohánytermékek árusítási rendszere korábbi kezdemények után a dualista korban épült ki. Ezzel nagy- és kiskereskedők voltak megbízva, akik felett a Pénzügyminisztérium állandó és szigorú felügyeletet gyakorolt. A fogyasztókhoz eljutó dohányáruk árát az állam (a Pénzügyminisztérium) szabályozta a központilag kiadott árjegyzékek révén. Ezek megsértése szigorú büntetést vont maga után. Hazánkban három fajta dohányjegyzék alapján történt a dohányáruk eladása. Az általános árjegyzékekben a közforgalomban lévő általános hazai termékek voltak felvéve. Ezeket a belföldi különlegességek jegyzéke követte, melyek egy szűkebb körű fogyasztói réteg magasabb igényeit elégítette ki. A harmadik árjegyzék az igazi ínyencek által fogyasztott csúcstermékeket (a valódi Havanna, Manila szivarokat, s eredeti török és egyiptomi dohányfajtákat) tartalmazta. vásárolta fel, s jórészt külföldön értékesítette. A dohányosok szegényebb rétegei az olcsóbb hazai dohányt, a tehetősebbek viszont a török és egyiptomi termékeket fogyasztották. A szolnoki dohánygyár ügyével tudtunkkal utoljára 1921 táján foglalkoztak, amikor a trianoni békeszerződés hatására a dohányáruk átmeneti hiánya jelentkezett Magyarországon. A magyar dohánygyárak fele az utódállamoknak jutott, a baranyai üzemek pedig átmenetileg az Antant megszállási övezetébe kerültek. A pesti üzemek csökkentett kapacitással dolgoztak, s a fővárossal ellentétben a vidék ellátásával problémák voltak, nem utolsó sorban az árusítási rendszer miatt. Ezek csak az évtized közepére szűntek meg. Az árjegyzékekben foglalt egyes termékeket az erre jogosultságok kapó magánszemélyek, mint az állam (kincstár) általi megbízottak közvetítették. A forgalmazott árunagyság alapján nagybani árusokat, kisárusokat és különlegességi árusokat is elkülönítettek. A nagykereskedők a dohánygyáraktól, s az állami raktárakból nagy tételben szerezték be termékeiket, s a kis árusoknak adták át. Ez utóbbiak közvetítették azokat a fogyasztóknak. A nagybani árusok a felvásárlásinál magasabb áron adták tovább termékeiket a kisebb árusoknak. A kicsiknek haszon fejében az a különbözet jutott, ami a nagyban és kicsiben történő eladási árak között volt. A haszonkulcsokat az állammal kötött szerződések rögzítették, ezek a nagy árusoknál 1—1,5, a kis árusoknál 7—10%-ban volt meghatározva. A különleges termékeket forgalmazók az engedélyükben megszabott díjakra voltak 51