Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Szabó István: Városi polgárok a századelőn

a) Felszerelendő új féléjjeles lámpák Horthy M. úton 14 drb egyenként 200 gyf. Szabadság tér, Piac tér, Gorove és Baross utcák 15 drb egyenként 500 Szapáry utcán 10 drb egyenként 500 ezek összes évi Kwó fogyasztása kitesz 14.240 Kwó-t. b) A jelenlegi világítás erősítendő Kálvin és Szt. Ferenc utcán Szabolcs Horthy tér Apponyi utca DeákF. Utca Tisza István tér 8 drb egyenként 100 gyf. izzóra az eddig 25 gyf. 4 " " 100 " " " 50 " 1 " " 250 " " " 120 " 9 " " 120 " " " 75 " 4 " " 50 " " " 25 " 2 " " 500 " " " 200 " ezeknél a különbözet évi 3.728 Kwó. Úgy, hogy fenti két bővítési évi áramszükségleti többlete összesen 17.068. Kwó, ami pénzben 4.492 pengő költséget fog jelenteni. Erről jelen határozattal a Polgármestert és a városi Iparvállalatok Igazgatóságát, továbbá a m. kir. államrendőrség szolnoki kapitányságát értesíti." Persze még ettől nem úszott fényárban a város, de akkori helyzetében többet nem igen tehetett. Annak ellenére, hogy lényegében korszakunkban, vagyis a századforduló környékén (1910) ötven évre hatalmas kölcsönt vett fel, olyat, amit még az inflálódott koronából vissza tudott fizetni, s megszabadulva adósság terheitől, még a jó pénzből tudta a várost fejleszteni. Természetesen csak a behatárolt keretek között. De ebből középületek, színház, mint bemutattuk némi útburkolás, utcai világítás létesült, valamelyest parkosítottak, csatornáztak, néhány artézi kutat létesítettek. Mely utóbbi azonban, feküdvén a város két folyó partján is, nem volt még jó sokáig létszükségleti kérdés. Ismét csak Vörös Istvánhoz fordulva megtudhatjuk, hogy „...Letűnt szolnoki specialitás a Tiszáról vizet hordó vászoncselédek hatalmas tábora is. Hiába volt három artézi kút újabb időben már a város különböző pontján: a szolnoki gyomor nem vette be a föld mélyéből feltörő forrásvizet. Jobban ízlett a folyó iszapos vize — még áradás idején is. A várostól gondozott »merigetőkre« jártak a kiöltözködött vízhordó-lányok. Leeresztett hajuk lent bokorra kötött, széles selyem szalagba volt fonva. Sárgaréz vasalással díszes vállhorogjukról függött le a fehérre sikált két vödör. A keskeny járdán lépten-nyomon találkozott velük az ember. A cselédlányok is szívesen jártak vízért a merigetőre, sőt ezért még sáros időben is örömest kiöltözködtek. A vízvezeték rövid 10 éve (vagyis az I. világháborút megelőző esztendőkben) eltüntette a mozgékony, élénk kacagású vízhordókat. A Tiszapartján nyoma sincs a »merigetők«-nek sem..." Mit jelentett mindez? Azt hogy a házak, a lakótársak, a szomszédok, a közvetlen környezet, mind mind adottak voltak. Beszélhetünk itt polgárosodásról, polgári kultúráról, azt 24