Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)
Szabó István: Városi polgárok a századelőn
pénzeket: vagyishogy az ő kárukra emelkedett minden szolnoki középületet. Ez részben így is esett. 1878-ban felépült az új Vármegyeháza, 1882-ben lebontják a régi városházát és neki fognak az új megépítéséhez (ez azonban igazoltan városi bevételek felhasználásával történik), 1888-ban állami segéllyel nyolcosztályos gimnáziumot adnak át (Verseghy Gimnázium), s több kisebb alsófokú iskola létesül, 1891-ben átadják a Törvényházát, s három évi munka után 1884-ben elkészül az eklektikus stílusban épült Városháza tömbje, amely a vele szemben álló Magyar Király Szállóval, amely a hídfőnél emelt Obermayer-Hubay féle ház után a második emeletes épület volt Szolnokon, már a kialakulni látszót a városiasodó település belterülete. Pedig ez még nem is az igazi középítkezések korszaka. Mert e néhány valóban feltétlenül szükséges középítményen kívül csak a magán építkezés a domináns. Hamarosan azonban új szereplők érkeznek az akkor már megyeszékhelyként funkcionáló városba: elsősorban a pénzemberek. Akik kisebb üzemeket, vállalatokat alapító munkájuk mellett magánépítkezéseikkel megindítják Szolnok valódi urbanizációs folyamatát. Egymás után emelkednek az addig falusias arcot mutató város belterületén a minden igényt kielégítő épületek sorából álló Szapáry, Horánszky Nándor, Kossuth utcák, illetve a belőlük a Tisza és Zagyva felé tartó keresztutcák ma is szép látványt nyújtó, s a városban található kevésszámú értékes épület szecessziós remekei. Legrangosabb a későbbi korzó: a város legdíszesebb épületeiből álló negyed főutcája, (egykoron Molnár, majd Szapáry, Ságvári, s jelenleg ismét Szapáry) utca. Századfordulón emelt házainak jellegzetes díszítményei több homlokzaton ma is élvezhetők. A Tisza felé haladva balról az első épület a stukkókkal, gipszszobrokkal ékesített Nerfeld palota volt. Vele átellenben a Kádár cukrászda, illetve az 1895-ben üzembe helyezett büszkeség: a saját villanyteleppel működő Nemzeti Szálló tükrös kávéházával, éttermével, kártya-, és biliárd termével. Közöttük, mögöttük pedig az akkoriban rangosnak számító magánházak sorjáztak, melyekben városi, megyei tisztviselők (például a városi tisztiorvos), kereskedők, illetve a városiasodás jeleként bankintézmény, fodrászszalon működtek. Ezek a kiépülő, kialakuló főleg belvárosi utcák már társadalmi rétegek szerinti különbségeket is mutatnak. Megvan már a vagyonosabb pénzemberek és kereskedők utcája a város főtengelyében, a vele párhuzamos utcán a kisebb kereskedők, iparosok laknak, a Kolozsvári és a Rákóczi utcák a hagyományos parasztvárosi részek: a belvárostól nem messze lévő falusias vagy kisvárosi, zártudvaros, kertes házak övezete. S míg a Tabán a cselédek, rakodó munkások, mosónők területe, addig a vasútállomás környékét a MÁV Műhely dolgozói, a vasutasok és az ipari munkások lakják. S mindezekkel párhuzamosan az I. világháborúig megindul a takarékpénztárak, bankok, üzletházak, valamint a templomok építése is: az addig csak katolikus templomokkal rendelkező városban református, templomot, zsinagógát, később evangélikus templomot építenek. Nemcsak a felsorolt építkezések, de az új létesítményekben kínálkozó munkaalkalmak is szinte szívó erővel hatnak a környékbeli települések lakosságára, különösen a közvetlen közelében lévő, s helyben szűk lehetőségekkel rendelkező falvakból főleg napi bejáróként, de biztos jövedelem esetén betelepülőként is munkát vállaló emberekre. Egyes üzemek (cukorgyár például) olyan módon is megmásítja a környékbeliek életét, hogy termelése érdekében a környék egy nagyobb térségében megszervezi a cukorrépa termesztést, ami sok ember viszonylag állandó jövedelmét biztosítja, mégpedig anélkül, hogy lakhelye elhagyására kényszerülne. Mások számára egyedi al16
