Gulyás Éva szerk.: Mesterségek művészete. Népélet a Közép-Tisza vidékén (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Szabó László: Bevezető

Müller Adolf szolnoki látképe 1860-ban Ct Tisza felől vasúttal és gőzhajóval (metszet) A város Szolnok ispánról (királyi várispán) vette a nevét, aki a kereszténység mártírjaként Gellért püspökkel együtt halt halált. Szolnokon földvár állt, ugyanakkor jelentős átkelőhely volt. Itt a Zagyva torkolata alatt viszonylag kevés vízen és jó körülmények között lehetett átmenni. Persze a mai ember számára elképzelhetetlen, hogy Szolnokról a túlpartra vagy vissza olykor sáros-esős időben nyolc órát is igénybe vett az átkelés, sőt ökröket kellett a lovaskocsi elé fogni, hogy a nagy sárból kihúzzák. Bernáth Gáspár a múlt század közepén ezt nemcsak leírja, de rajzban is megörökíti. Ennek ellenére jó átkelőhelynek számított. Szolnok városa tehát átkelőhely jellegének, s nem utolsó sorban vízi útjának köszönheti városi létét. A máramarosi tutaj osok akik sót (sótömböket) is hoztak ide - felvirágoztatták a faipart, s kiépült az állami monopóliumnak számító sóelosztás (később sókamara, nem akarom mondani: sohivatal). A tutaj osok (szálasok) útközben zsindelyeket faragtak, amit a Tisza-mentén eladtak nekik szükséges áruért, s hoztak magukkal fenyőfából készült abroncsos 11