Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-04-01 / 3. szám
10 1999. ÁPRILIS Tiszaföldvár: Település a Nagyalföld közepén, Jász- Nagykun-Szolnok megyében, a Tiszazug északi kapujában. Első írásos említése 1467-ben történt. Község, majd nagyközség, volt járási székhely, 1993 óta város. Lakosainak száma 12038 fő (’1995), belterülete 1700 hektár. Az elnevezések magyarázatra nem szorulnak, maguk helyett beszélnek. Ezen sorok írója viszont, tartozik azzal az olvasóknak, hogy hangsúlyozza elfogultságát: harmincöt esztendeje homoki lakos. Ez az elfogultság rögtön tetten is érhető az előző mondatban, hiszen a szőlőbeli-homoki ember ugyan nem tagadja, hogy földvári, de nem hagyja kiegészítés nélkül ezt, hozzáteszi: „homoki vagyok...” Ne gondoljon senki ennek okán hivalkodásra, rátartiságra, felesleges büszkélkedésre. Az itteni ember szükségesnek érzi ezt a kiegészítő minősítést, elviselve-hangsúlyozva hovatartozását, nem elkülönülését, de azonosságát szűk környezetével, városrészével. Még 25-30 évvel ezelőtt is, a szőlőbeli-homoki embert könynyen megkülönböztethette a város és más helységek lakóitól az alföldi magyart jól ismerő idegen is. A homoki embert a szőlő, a gyümölcsös, mint életének alapeleme, forrása jellegzetessé tette. A kertművelő ősök és az életmód egységesebbre kovácsolta az itt élőket. Kevésbé és nehezebben váltak (válnak) városiasodé polgárrá, gyorsabban parasztpolgárrá, és ez (cél)tudatos törekvés részükről. Nemcsak Tiszaföldvárra jellemző ez a folyamat, hanem a hasonló adottságokkal rendelkező, szöllő, gyümölcs-, kertkultúrát mívelő Kecskemét, Tiszakürt, Újkécske, Tiszajenő, stb környéki emberekre is. Napjainkra már nagyon sokat változott a világ. A modem élet fellazította a hagyományos élet- és termelési módok korlátáit, ezzel együtt a különbözőség okait. Homok egyre inkább kertvárossá válik, ami okot ad a szomorkodásra az emlékeiket idéző időseknek, nagy nyereség viszont a tiszaföldvári társadalomnak. Mindezek ellenére és mellett, a városrész nem veszítette el alapvető jellegét, előnyeit, a szőlőgazdálkodás, a sok-sok nehézség és gond, a viszontagságos idők ellenére is, él és virul. Ez a megélhetés soha nem volt könnyű. Ritkán jutó szerencsével és töménytelen szorgalommal adott több-kevesebb kenyeret, lassú gyarapodást az ebből élőknek. Gonda Istvánné - Gonda néni -, jóval túl a nyolcvanon, szívet gyönyörködtető szép beszédével, húszéveseket megszégyenítő, friss gondolkodással beszél életéről. Ez az élet nem valami különleges, kalandos vagy regényes sors, de aki, mint ő, századunk viharait végigviselte, tizenéves kora óta kemény, szünet nélküli munkával, engedékeny évekkel és gyalázatos kisemmizésekkel, annak van üzenete a mai nemzedékek számára is. A magyar parasztcsaládokat az asszonyok fogták össze, a háborús vészkorszakok tizedelte férfinépesség helyett tartották „víz felett” a családokat, vitték előre a világot. Gonda néni a véres verítékű évekre is mosolyogva emlékezik vissza. Elmondja, hogy a szőlőbeli nép Gonda Istvánné jóban-rosszban összetartó volt, nem fordult elő komoly haragtartás, gyűlölködés pedig egyáltalán nem. Nem irigykedtek, de gondjaik megoldásához ritkán kértek segítséget mástól. Az ószőlői utcák, a homokiak még inkább, a század elején-közepén igen „hézagosak” voltak, a lakóházak között hat-hét házhelynyi „szüneteket” láthatott az arra járó, gondozott szőlőket, kisebb-nagyobb kunyhókkal, borházzal, a Földvárról naponta - gyalog ! - kijáró gazdák biromás. Az új fajták mellett megjelent egy sor gép, modem eljárás, magasművelés, rengeteg méreg(drága) vegyszer. Manapság a szőlőből nehezebb megélni, mint bármikor, jól élni pedig Homoki kisházak dalmacskáit. Az egykori kedvelt (ma egyre gyérülő) szőlőfajták a kövidinka, ezerjó és sárfehér voltak, csemegeszőlő csak mutatóban, a kettős hasznosításról- természetesen - még nem halhattak. Gonda néni úgy mesél a mézédes, hatalmas fürtű sárfehérről, hogy az ember szájában összefut a nyál. A szőlőket évente forgatták (ma már csak elvétve), nyitották-takarták, nem is csak a fagyos téltől védendő, hanem a művelést háláló termés miatt. „-Megvett az ember nehezen kuporgatott pénzecskéjén fél holdat, jó talajjal, télen forgatta, aztán telepített...- „A mai „technika” jelentősen szinte lehetetlen. Látszik is ez a sokasodó elhagyott, felgazosodott, jobb esetben, kiszántott szőlőskerteken. Gonda néni nincs túl jó véleménnyel a mai húsz-negyven évesekről. Mondhatnánk erre, hogy az öregek mindig is így voltak ezzel, és nem is járunk messze a valóságtól. Gonda néni véleménye azonban, nem öreges zsörtölődés, hanem nagyon is éles szemű megállapítások sora. Látja és ismeri a mai fiatalok kiváló képességeit (lehetőségeit), elismeri tehetségüket és joggal hiányolja az ehhez illő ambíciót, akaratot és munkaszeretetet. -’’Tisztelet a kivételnek” - teszi A hely,
