Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-06-01 / 5. szám
14 H1T-REMÉNY-SZERETET 1999. JÚNIUS Sokan rossz helyen keresik a kapaszkodót A LEHETŐSÉG FELELŐSSÉGE Van egy tréfás mondás, miszerint a nagytiszteletü úr hétköznap láthatatlan, vasárnap érthetetlen. Nos, ilyen nem szeretnék lenni, mondja Pathó Gyula evangélikus lelkész, aki szerint Magyarországon a megváltozott helyzet szinte csak a kiegyezés utánihoz fogható mértékű fejlődésre kínál alkalmat, s nagy lehetőséget jelent a történelmi egyházaknak is, ám valószínűleg két-három generáció múltán lesz csak elmondható, hogy ezek a mai folyamatok beértek.- Konfirmáció előtt vagyunk - kezdi mondandóját a földvári és a szentesi anyagyülekezetbe is beiktatott lelkész -, s bizony az is egyfajta felelősség, hogy kit engedek konfirmálni. Maga a szó megerősítést jelent azt, hogy a gyerekeket megtanítjuk, honnan jöttünk, s mi lehet a célunk az életben. A felkészítés régen kéthárom hetet jelentett csak, ám akkor még előtte a> gyerekek hatnyolc évig tanulták a hittant. Nekem viszont amikor konfirmációra jelentkeznek, a bibliai történetek megismertetésével kell kezdenem a foglalkozásokat, s heti egykét alkalmat számolva gyakran kevés hozzá egy-két év. A nagymamák és családok persze aranyosan és szeretettel készülnek az ünnepre, talán a birka is megnőtt annyira, hogy le lehessen vágni egy kedves rokoni ebédre, csakhogy én néhány felkészítő alkalom után nem konfirmálhatom meg a gyerekeket felelősséggel. Annak viszont örülök, hogy egyre több szülő tartja fontosnak hittanra járatni a csemetéjét.- Tehát igény van a hitre.- Méghozzá akkora, hogy ez az igény egyfajta túlkínálatot eredményez. Szomorú tapasztalatom, hogy olyan túlbuzgó vallási szekták működnek Földváron, amelyek miatt már eddig is családi életek mentek tönkre, sőt még engem is agitálni akarnak, aki pedig húsz éve vagyok az Úristen szolgálatában. Szoktam mondani nekik, nem szeretem, ha öt évesnek néznek. A másik, ami elgondolkoztató, hogy mekkora befolyással rendelkeznek a kárty aj ósok, a horoszkópkészítők. Az emberek számítógépes programokból akarják megtudni, mire determinálják őket a csillagok, mi történik velük holnap. S a legborzasztóbb, hogy ez a fajta érdeklődés nincs korhoz és iskolai végzettséghez kötve, tanult emberek bedőlnek az ilyesfajta spiritizmusnak, pedig ez óriási károkat okozhat a lélekben. Volt már rá példa, hogy azt jósolták egy illetőnek, hatvan éves korában rákban fog meghalni. Nem volt daganatos, a családi öröklődés sem hajlamosította erre a megbetegedésre, ő viszont annyira beleélte magát a fenyegető jövendelésbe, hogy tényleg a rák vitte el. A pszichológiában ezt, önmagát beteljesítő jóslatnak nevezik.- Mindez azt is jelenti, hogy rengeteg tennivalója akad ilyen környezetben a lelkésznek.- így igaz. A terepet, az élethelyzeteket, amelyekben az evangéliumot hirdetnünk kell, nem magunk választjuk meg. Rosszérzésemet növeli, hogy a mi népünk bizony az aranyborjú körül táncol. Márpedig az anyagi javak, az érvényesülés hajszolása a lelki élet hátrányára történik. Nekünk, lelkészeknek, akiket az Úristen erre a szolgálatra szólított, többféle feladatunk, küldetésünk van. Gondozhatunk betegeket, taníthatunk iskolában, s ha erre kapunk lehetőséget, becsülettel elvégezzük. De amit helyettünk más nem tud elvégezni, az az evangélium hirdetése, vagyis Isten szeretetéről való bizonyságtétel. Az okkult dolgok iránti érdeklődés sokat árthat, ám ez egyben jelzés is, hogy az emberek keresik a kapaszkodót, a harmóniát, s növeli felelőségünket, hogy jó helyen keressék. Jenei Gy. Pathó Gyula evangélikus lelkész ATHIMZETT EVEK Révész Benjáminné hetvenöt éves. Persze nem ez a legfontosabb közlendő róla, hiszen egy embert nem a kora jellemez leginkább, kitűnik ez abból is, hogy minden héten hímző szakkört tart, s nemcsak Földváron, hanem Martfűn és Mezőtúron is. Havonta eljár Jászberénybe, mert a jó pap holtig tanul, s mert mindig akad egy minta, egy fortély, amit el lehet lesni a másiktól. Révészné soha nem értette azokat, akik azt mondják, nem tudnak mit csinálni. Azt mondja, a kézimunka a legjobb gyógyszer. Férjével 1951-ben költözött Tiszaföldvárra Öcsödről, majd hatvanhétben a kultúrház mellett vettek házat, ahol most is él. A kultúrházban Pallovics Illésné tanítónő vezetésével már javában virágzott a hímző szakkör. A szomszédból rövid út vezetett oda, olyannyira, hogy következő évből már oklevél tanúskodik róla, hogy Révész Benjáminné igen előrehaladt ebben a számomra ördöngős kézimunkában, igaz, nem akkor találkozott vele először. A harmincas években női szabónak tanult, s a tananyagba beletartozott a gépi hímzés. Madéra, ilyenek. Aztán az ötvenes-hatvanas években, férje a cibaki téeszben dolgozott, ő pedig a három gyereket nevelte otthon, kézzel is hímzett annyit, amennyi a háztartásban illet, hogy legyen. A szakkörben aztán szenvedélyévé vált a kézimunka, megyei és országos kiállítások, versenyek következtek, s nívódíj, helyezések dicsérték keze munkáját. Közben elvégezte a szakkörvezetői tanfolyamot. Martfűn kismama klubbal kezdett, aztán amikor az asszonykák megvarrták ami nekik kellett, inkább az idősebbekből verbuválódott új csapat. Egyébként a munka gyógyszer, leköti az embert, s kevésbé lesz ideges. De ami ennél is fontosabb, az a társaság. Hímzés közben jókat nevetgélnek a szakkörön (Földváron tizenhatan járnak most), van, aki viccet mond, más saját élményeit meséli. Révészné nekünk például most arról beszél, hogy mennyi minden változott az utóbbi harminc évben. A távoli időkben például öt forint tíz fillér volt a gépi hímző cérna, most százhatvan. Igaz, őt ez már kevésbé érdekli, két rekamié alja van teli anyaggal, nemrég például egy tiszaburai asszonytól kapott két reklámszatyomyit. Merthogy az a másik agyvérzést kapott, s már nem fog tudni többet hímezni, pedig, érzékenyedik el beszélgetőtársunk, képzeljék, az a szegény asszony tíz esztendővel fiatalabb nálam. Mondjuk, folytatja, én már annak is örülnék, ha fele nyersanyagomat lenne még időm feldolgozni. Révészné tíz éve özvegyült meg, most sógornőjével él. Gyerekei közül az egyik maradt Földváron, unokái már nagyok, hat dédunokája is van, s sorra veszi őket, amikor arról faggatjuk, lesz-e a hímzőmesterségnek utánpótlása a családban. Talán Dalma, mondja, ő Szolnokon él, s most megy iskolába, s képzeljék, jó két éve huszonnyolc gombot varrt fel egy darab rongyra az a csepp kislány. Érzéke van az ilyesmihez, örülnék, ha őt még meg tudnám tanítani a hímzésre, mert amúgy, látszik az már kicsi korban, hogy kinek van hozzá tehetsége. Tanultuk, hogy ilyenkor kell elkezdeni, szinte óvodáskorban. Régebben az iskolából ki volt szinte tiltva a kézimunka, a keresztlányomnak is bádog hamutartót kellett eszkábálnia a gyakorlati órán. Akkor is tiltakoztam ez ellen, mondtam, mondja, hogy legalább gombot felvarrni tanítsák meg őket, mint Tóvizi tanító bácsi annak idején, aki bizony a fiúknak is a kezébe adta a tűt meg a cérnát. Azt mondta, ha megnőtök, a ti feleségeitek már dolgozni fognak, és nem lesz idejük felvarrni, ha leszakad a gomb. J. Gy. Révész Benjáminné
