Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-05-01 / 4. szám
1999. MÁJUS MÚLTIDÉZŐ 15 Dermesztő emlékek elevenednek SORTŰZ UTÁN HARANGSZÓ Tiszafoldváron is dermesztő emlékek elevenednek a II. Világháború befejezésének májusi évfordulóján. A visszaemlékezések előtt soroljuk a történelmi tényeket: Városunkba 1944. október 8-án vonultak be a szovjet csapatok, de a németek október 19-én visszaverték őket. A szovjetek véglegesen 1944. október 22-én vették birtokukba Tiszafoldvárt. Malinovszkij marsallnak а Кора család Baross körúti házában berendezett főhadiszállása és a hadi események miatt 1944. november 6-tól 1945. január 6-ig terjedő időszakra a szőlőkbe telepítették ki városunk lakóit. A szemtanúk hiteles szavaival idézzük az akkori hónapokat. “OLYAN KÁLVÁRIA VOLT...” Szőke Istvánná (Baross krt. 93.): Mire ide jött a kommandó, ki kellett költöznünk a szőlőbe. Egy nap állt rendelkezésünkre. Tessék elképzelni, csak az vihettük, ami a hátunkon, meg a kezünkben elfért, mert a szőlő meszsze van. Mi az Aranyhegybe mentünk. Az aljon haladtunk, s amikor a szőlőben felértünk a kövesútra, kocsival, lóval, gyalogosan, végeláthatatlanul ott vonultak a szovjet csapatok. Ott álltunk vagy három óra hosszáig, mire a batyuval, meg a gyerekekkel keresztül tudtunk menni az úton. A szőlőben édesanyám testvérénél heten húzódtunk meg egy kis keskeny kamrában. Olyan kicsi volt a kamra, hogy a lábunk az egyik falnál volt, a fejünk meg a másiknál. Fűteni nem tudtunk. Így vészeltük át azokat a hideg heteket. Az első helyről, ahová betelepedtünk, tovább kellett mennünk, mert minket, nőket, éjszakánként az oroszok megzavartak. Odébb mentünk, a homoki állomás felé, ott tanyáztunk. Ott is voltunk január elejéig. Akkor jöttünk haza, a nagy semmire. Minden ki volt rámolva. Úgy tessék elképzelni, hogy az iskolában elszállásolt oroszok mindent kipakoltak. Nagy sár volt akkoriban, rengeteg eső esett. Agyoldalakat, ágyvégeket dobtak a sárba, azokon jártak. A szekrények hátulját kiverték, úgy aludtak bennük. Semmit sem találtunk itthon, minden ki volt ürítve. Nem volt sem asztal, sem szék, sem ágynemű, sem élelem, semmi az égvilágon. Bő kilenc zsák krumplit hagytunk például a veremben - de egy szemet se találtunk belőle. Az sem lett volna jó, ha itt maradtunk volna. A kert alatti árokban álltak az ágyuk, rengeteg orosz volt itt. Olyan kálvária volt addig, míg ki nem vonultunk a szőlőbe. A sógornőmmel együtt a református templomban aludtam, mert az ő lakásukból is kizavartak éjszaka. Amikor visszajöttünk, deszkából, ebből-abból csináltunk magunknak fekhelyet. Úgy megzsaroltak bennünket. Semmi nélkül kellett újra kezdeni az életet. A férjem akkor hadifogoly volt. Úgy küszködtem a gyerekekkel, hogy talicskával kimentem a szőlőbe gyümölcsért. Azt hordtam Martfű felé, a téglagyárba. így jutottunk élelemhez. így éltünk akkoriban. Kevesen, semmi nélkül. KEGYTÁRGYÁRA TALICSKÁBAN Burján János (Sánc utca): Tizenhárom éves voltam 1944- ben. Apám harangozó volt a katolikus templomban. Mivel elvitték katonának, tizenöt éves bátyámmal láttuk el helyette a teendőket, végeztük a templom körüli munkát. Amikor közeledtek az oroszok, s már közelről hallatszott az ágyúdörgés, Dr. Czvitovszky János plébános úr arra kérte édesanyámat: engedjen el vele, hogy Ceglédre mentsük a templomból azt, ami menthető. Édesanyám - bár nagynehezen - elengedett. Gyönyörű miseruhákkal, kelyhekkel megpakoltunk két talicskát. Az egyiket a plébános úr tolta, a másikat én. A vezsenyi kompon jutottunk át a Tisza másik oldalára. Magyar katonák ásták ott a lövészárkokat. Parancsnokuk - látva a reverendában talicskát toló plébánost - két katonát adott segítségül, s ebédre is meghívott bennünket. Továbbá indulva utolért bennünket lovas kocsival a földvári Széchenyi szikvízgyáros. Felajánlotta, hogy elvisz bennünket'Ceglédre. Amíg pakoltunk, bátyám és Tériké húgom kíséretében utolért édesanyám, aki megbánta, hogy útnak engedett. Velük jöttem vissza Földvárra. A plébános úr később jött vissza. Valahol elásta a kegytárgyakat, de azokat bombatalálat érte. Amikor meglátta, hogy az egyik kozák egy itthon hagyott szép zöld palástot magára öltve lovagol, azt mondta: nagy kár, hogy a többi miseruha és egyéb kegytárgy elpusztult, de azokat legalább nem gyalázták meg. Minket is kitelepítettek a szőlőbe. A nagymamám testvérénél szálltunk meg. Flarmincan laktunk egy kétszobás lakásban. Szalmán, meg ki min tudott, úgy aludtunk. Lakóházunk a Tavaszmező út 2. szám alatt v volt. Konyhát rendeztek be ott a szovjet katonák. Eltüzelték a bútort, a kerítést, mindent, ami égett. A szekrények vaspántjait a kemencéből szedtük ki. A falakról kaparni lehetett a kormot. Szörnyű állapot volt. Többnyire lovas alakulatok állomásoztak a környékünkön. Minden learatott gabonát feletettek a lovakkal. Szerencsénkre a hadi események miatt nem tudtuk letörni a kukoricát. Azt szedegettük, abból lett a kenyér, a máié, a kása. Azon éltünk. A plébános urat is kitelepítették a szőlőbe. Mivel a református és az evangélikus pap elmenekülve mentette a családját, a plébános úr minden felekezetiek együtt tartott istentiszteletet. Annyian voltak, hogy alig fértek a templomba. ‘45. január elején a belterületi templom harangja adta hírül, hogy hazatérhetnek. így történtek a dolgok azokban az időkben. NEM VOLT EMBERI MEGBECSÜLÉS Holub Kálmán (Petőfi u. 26.): Amikor ‘44-ben kitelepítették az embereket a belterületről, a nem meszsze lévő Remény útnál húzták meg a határt. Nekünk tehát nem kellett odébb állni. Itt orosz konyha, meg a spirál volt. Az itt elszállásolt idősebb katonákkal szót lehetett érteni. A fiatalabbak voltak a kutyák. Az egyik közeli házban is agyonlőtték az embert, mert védte a feleségét. A szőlőben sok embert kellett elszállásolni. Volt, aki a testvéréhez, rokonaihoz költözött, de kevés volt a szálláshely. Még a szerszámtartó kunyhók is tele voltak emberekkel. A későbbi években is érkeztek kitelepítettek a szőlőbe, pedig akkor már régen vége volt a háborúnak. Ők a politika áldozatai voltak. Pónus Lajosnál például a Cordatic Gumigyár vezérigazgatója kapott szállást. A kitelepítettek egy része cséplőgépnél dolgozott. Vittünk nekik pálinkát, fföccsöt, de nehezen akarták elfogadni. Azt mondták, nem akarnak bajba keverni bennünket. Szóval olyan idők jártak, mint most az albánokra. Nem volt emberi megbecsülés, hiányzott az emberszeretet. TÖRTÉNELMI TÉNYEK A Tiszaföldvárt ért háborús károkról Somlyai Magda Történelem formáló hétköznapok Szolnok megyében című kötetében a következőket olvashatjuk: “A lakások 20 százaléka használhatatlanná vált” ... "Megsérült a református templom, az evangélikus templom orgonája, kövér Gusztáváé héki kriptája, Cikta Cipőgyártási és Kereskedelmi Rt. gyártelepén. (Martfű akkor még Tiszaföldvárhoz tartozott és csak 1950-ben lett önálló község. A szerk.) 2 db földszinti kettős csarnok, 1 db kétemeletes intemátus, 1 db földszintes internátus, 2 db raktárépület, és ezen kívül a cipőgyártáshoz szükséges gépek és egyéb felszerelések. ” Közismert, hogy a polgári lakosság közül a hadiérdekből kitelepítettek szenvedtek és károsodtak leginkább. A tiszaföldváriaknál tetézte a bajt, hogy nekik is részt kellett vállalniok a közmunkában. Tiszaföldvár akkori főjegyzője azt írta ugyan a főispánnak, hogy az emberek, “türelemmel teljesítik a rájuk háruló feladatokat" - de valójában kényszerhelyzetben voltak. Következtethetünk erre a tószegi megbízott főjegyzőnek szintén a főispánhoz írott leveléből: “Mióta a tűzvonal tőlünk eltávolodott, mindenki éjjel-nappal, még a nők is, repülőtér építés, útjavítás és másfajta katonai munkát végzett. Fájó szívvel kell látnunk, hogy amint az épületekből még meghagyott az ágyútűz, tönkreteszi a folytonos esőzés. Egyetlen szabad napot sem kaptunk, hogy ki-ki tudása és a lehetőség szerint a háza kijavításához foghasson. ” A tószegi helyzet általánosnak tekinthető. A közmunka alól nem volt kibúvás. A Szajolban közmunkára fogott 398 ember között például betegek és lábbeli nélküliek is voltak. A tiszaföldvári közmunkákról nincs pontos adatom, de valószínűleg itt sem volt könnyebb az átlagosnál. Ugyanígy a front kiszolgálására igénybevett anyagi javak tekintetében. Kuncsorbáról s szovjet beszerző osztag bejelentés nélkül, a károsult felek bemondása alapján elvitt 93 szarvasmarhát, 354 lovat, 78 sertést, 130 birkát és rengeteg terményt. Miért lett volna ez másként a nagyobb kiterjedésű Tiszafoldváron? A harcok elcsitulása után a földreform bonyodalmai borzolták a kedélyeket, zavarták Földvár közéletét. Városunkban 1270 családnak 7420 hold földet osztottak ki. Ez sem elégítette ki az igényeket, ezért tizenegy tiszaföldvári család útra kelt, hogy a dunántúli latifundiumokon vagy a kitelepített svábok földjein próbáljon megélni. Mert élni kell mindig, minden nehézség közepette. S.B.
