Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)

1999-05-01 / 4. szám

1999. MAJUS RIPORT 13 Sors- és tervtöredékek a Hajnóczyból MA TURÁNSOK MONDJÁK A világ nem sokat változik. A mostani maturánsok éppúgy tar­tanak az érettségi vizsgáktól, mint a húsz vagy ötven évvel ezelőt­tiek. Amikor Ferenczi Györgyöt, a Hajnóczy igazgatóját arra ké­rem, hívjon össze a végzős osztályokból néhány diákot, akiket köz­érzetükről, terveikről faggathatok, de úgy, hogy legyen közöttük jó és rossz tanuló, gimnazista és szakközepes, földvári és kollégista, nagyszájú és csendesebb, s természetesen fiú és lány is, a rögtön­zött folyosói beszélgetésen, bár az alma matert inkább csak dicsé­rő szavakkal illetik, óvatoskodón indul a beszélgetés, s többször el­hangzik a kérés, úgy írjak cikket, nehogy bajuk származzék belő­le az érettségin. Tanulni kell, s akkor nem lesz gond, hiszem és mondom, de tudom, a fölös félelmek úgyis csak a banketten oldód­nak fel. Remélhetően valamennyi végzősben. Nézzük, ki, merre, milyen fel­sőbb iskolába szeretne továbbta­nulni, s milyen felkészültséggel, beállítódással, családi háttérrel vág neki a nagybetűsnek. De ki kezdje a válaszok sorát? Mindenki másra mutogat, vé­gül a törökszentmiklósi Szecsei Veronikának szavaznak elsőbbsé­get, mondván, úgyis újságírónak készül. Nos, Veronika valóban a pécsi egyetem, illetve az egri ta­nárképző kommunikációs szakát jelölte meg a jelentkezési lapon, de távlati terveit tekintve nem az írott sajtóban, hanem rádiónál vagy te­levíziónál kíván érvényesülni, méghozzá műsorvezetőként, szer­kesztőként. Tisztában van vele, hogy nagy a túljelentkezés, s a fel­vételi rostán sokan kihullnak majd, de Veronika bízik abban, hogy a gimnázium jó híre nem alaptalan, s megfelelő felkészítést, szellemi vértet kapott az elmúlt években. Petróczki Imre a hatosztályos gimnáziumba buszozik naponta Martfűről. Szívesen teszi meg a pár megái lónyi távot, mert szereti az iskolát. Szerinte erősebb hagyo­mányok, magasabb tanítási szín­vonal jellemzi, mint dinamikusan fejlődő lakóhelye középiskoláját. S hogy miként tovább? Gödöllő vagy Keszthely. Agrárpálya. Szü­lei mezőgazdasági vállalkozók, s úgymond megvan az alap az egészhez. Föld és gépek. Beleülsz a készbe, mondom. Rábólint. Az osztályából szinte mindenki sze­retne tovább tanulni. Többen ag­rárirányban. A bejárásról a kollégiumi életre terelődik a szó. Olyan nincs, fele­sel az egyik lány. Mármint hogy ott nincs nagy élet. Egymás szavá­ba vágva mondják azért, a nyolc­van főre kialakított épületben százharmincegyen laknak; nyolc ágy van egy szobában; és mind­össze tizenegy fiú, nem túl jó arány (persze, hogy lány szólja ezt); igaz, sok bulit szerveznek, de mert a müvházat átalakítják éppen, hogy majd meglátják. De térjünk vissza a hogyan to­vábbhoz. Feldman Mária kuncsor­­bai gimnazista például valamilyen tanfolyamot szeretne elvégezni, vagy itt maradni ötöd-hatodévre gyógypedagógia asszisztensnek, noha nem igazán vonzódik a szak­mához, de valamit feltétlenül talál­ni kell az otthon maradás helyett, Csorbán ugyanis semmi lehetőség nincs a fiataloknak, legfeljebb a kapálás. Mint mondja, a városban maradás az egyetlen perspektíva, aki teheti, elköltözik a hétszáz lel­kes faluból. Ducza Anikó immár egy éve menyasszony, de hogy az esküvő mikorra várható, még nem tudja. Azt viszont igen, hogy őt érdekli a A nagy megmérettetés még hátra van nincs helye a végzősök rendezvé­nyének; illetve nem is ez a gond, hanem hogy maradni kellene pén­tekre, márpedig egy kollégistának az a legfontosabb, hogy péntek es­te hazamehessen; kivéve hóaka­dály, árvízhelyzet, idén kijutott mindkettőből; kötelezővé akarják tenni, hogy itt maradjunk, ráadásul másnap május elseje, akkor meg mindenkinek van programja; előt­te még anyák napját is akarnak azon a pénteken; és csak akkor en­gednek haza elsejére, ha anyukánk eljön értünk; pedig éppen azért va­gyunk kollégisták, mert nehéz be­járni, s az utazás is rengetegbe ke­rül; biztos így akarnak közönséget szervezni; egyébként meg anyák napját óvodásoknak szoktak szer­vezni, nem felnőtt embereknek; de lehet hogy nem lesz belőle semmi, mert tegnap este fellázadtunk ez ellen, s azt mondták a nevelők, gyógypedagógia. Amikor arról faggatom, honnan az irányultság, ebben a szakmában dolgozó uno­katestvérét említi, s azt, hogy hu­mán szakközepesként gyakorlaton is járt már fogyatékosok intézeté­ben. Ugyanakkor úgy érzi, ezt a hivatást nem lehet egész életen át csinálni, főleg ha saját családot is akar. Márpedig akar. Vőlegénye is túrkevei, lakatos, ám Anikó ott va­lószínűleg nem sokra menne a gyógypedagógiával. Talán Bán­halmán vagy Pusztamonostoron próbálkoznak majd fészekrakás­sal. Amúgy a fogyatékosokról azt mondja, el kell őket fogadni olyan­nak, amilyenek. Nem szabad tőlük megriadni. Gálik András az ELTÉ-re ké­szül, pszichológia szakra. Bár ez a tudományág nem szerepel a hat­­osztályos gimnázium tantárgyai között, mégsem tartja reményte­lennek a bejutást, mert a tanárok, az iskola sokat segített neki. S hogy milyennek látja Földvárt egy itt élő tizennyolc éves fiú? András azt mondja, sokszor unalmas, de azért viselhető, most már egyre több a lehetőség iskolán belül és kívül is. Néha azért elvágyódik na­gyobb városba. Persze lehet, Pest túlságosan nagy lesz. Árpási Kitti szerint az iskolá­ban kapott lehetőségekkel sem mindig tudnak élni, ugyanis annyi­ra le vannak terhelve a másik olda­lon. Kitti marad a szociális asszisztensin, mert később család­­segítőként akar a mások hasznára lenni. És a megélhetés, kérdem. Az sem utolsó szempont, válaszolja, ám ő nem egy nyüzsgő, menedzser típus. Meg akar maradni ebben a kis közösségben. Cibakházi, s lát­ja, milyen rengeteg problémával küzdenek a falubeliek. Az újszászi Vámos Krisztiná­nak érettségi után első dolga lesz bemenni a munkaügyi központba. Tájékozódni. Ugyan szeretne jo­got végezni, de dolgoznia kell, mert családja anyagi helyzete nem teszi lehetővé a továbbtanulást. Kisegítő vagy bolti munkát keres hát, s majd pár év múlva próbálko­zik csak az egyetemmel. Néhányan arra panaszkodnak, hogy hiába járnak szakközépbe, nem kapnak szakmát. Ez azonban nem a Hajnóczy sajátossága, az esetleges félreértéseket a magyar oktatásügy átmeneti, folyton vál­tozó állapota magyarázza. A szak­­középiskola ma már sehol nem ad szakmát. Ferenczi igazgató úrtól tudjuk, hogy eddig körülbelül négyezren maturáltak a tiszaföldvári középis­kolában, köztük mintegy ezer le­endő óvónő. Itt végzett a jelenlegi tanári kar fele. A hatosztályos gim­názium tavalyi végzősei közül hu­szonheten jelentkeztek főiskolára, egyetemre, s közülük huszonné­gyet föl is vettek. A most érettségire készülőkben az öröm szorongással vegyül. Öröm, mert elvégezték a gimnázi­umot, szorongás, mert a nagy megmérettetés hátra van. S utána még mennyi más minden. Jenei Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents