Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-05-01 / 4. szám
1999. MAJUS RIPORT 13 Sors- és tervtöredékek a Hajnóczyból MA TURÁNSOK MONDJÁK A világ nem sokat változik. A mostani maturánsok éppúgy tartanak az érettségi vizsgáktól, mint a húsz vagy ötven évvel ezelőttiek. Amikor Ferenczi Györgyöt, a Hajnóczy igazgatóját arra kérem, hívjon össze a végzős osztályokból néhány diákot, akiket közérzetükről, terveikről faggathatok, de úgy, hogy legyen közöttük jó és rossz tanuló, gimnazista és szakközepes, földvári és kollégista, nagyszájú és csendesebb, s természetesen fiú és lány is, a rögtönzött folyosói beszélgetésen, bár az alma matert inkább csak dicsérő szavakkal illetik, óvatoskodón indul a beszélgetés, s többször elhangzik a kérés, úgy írjak cikket, nehogy bajuk származzék belőle az érettségin. Tanulni kell, s akkor nem lesz gond, hiszem és mondom, de tudom, a fölös félelmek úgyis csak a banketten oldódnak fel. Remélhetően valamennyi végzősben. Nézzük, ki, merre, milyen felsőbb iskolába szeretne továbbtanulni, s milyen felkészültséggel, beállítódással, családi háttérrel vág neki a nagybetűsnek. De ki kezdje a válaszok sorát? Mindenki másra mutogat, végül a törökszentmiklósi Szecsei Veronikának szavaznak elsőbbséget, mondván, úgyis újságírónak készül. Nos, Veronika valóban a pécsi egyetem, illetve az egri tanárképző kommunikációs szakát jelölte meg a jelentkezési lapon, de távlati terveit tekintve nem az írott sajtóban, hanem rádiónál vagy televíziónál kíván érvényesülni, méghozzá műsorvezetőként, szerkesztőként. Tisztában van vele, hogy nagy a túljelentkezés, s a felvételi rostán sokan kihullnak majd, de Veronika bízik abban, hogy a gimnázium jó híre nem alaptalan, s megfelelő felkészítést, szellemi vértet kapott az elmúlt években. Petróczki Imre a hatosztályos gimnáziumba buszozik naponta Martfűről. Szívesen teszi meg a pár megái lónyi távot, mert szereti az iskolát. Szerinte erősebb hagyományok, magasabb tanítási színvonal jellemzi, mint dinamikusan fejlődő lakóhelye középiskoláját. S hogy miként tovább? Gödöllő vagy Keszthely. Agrárpálya. Szülei mezőgazdasági vállalkozók, s úgymond megvan az alap az egészhez. Föld és gépek. Beleülsz a készbe, mondom. Rábólint. Az osztályából szinte mindenki szeretne tovább tanulni. Többen agrárirányban. A bejárásról a kollégiumi életre terelődik a szó. Olyan nincs, felesel az egyik lány. Mármint hogy ott nincs nagy élet. Egymás szavába vágva mondják azért, a nyolcvan főre kialakított épületben százharmincegyen laknak; nyolc ágy van egy szobában; és mindössze tizenegy fiú, nem túl jó arány (persze, hogy lány szólja ezt); igaz, sok bulit szerveznek, de mert a müvházat átalakítják éppen, hogy majd meglátják. De térjünk vissza a hogyan továbbhoz. Feldman Mária kuncsorbai gimnazista például valamilyen tanfolyamot szeretne elvégezni, vagy itt maradni ötöd-hatodévre gyógypedagógia asszisztensnek, noha nem igazán vonzódik a szakmához, de valamit feltétlenül találni kell az otthon maradás helyett, Csorbán ugyanis semmi lehetőség nincs a fiataloknak, legfeljebb a kapálás. Mint mondja, a városban maradás az egyetlen perspektíva, aki teheti, elköltözik a hétszáz lelkes faluból. Ducza Anikó immár egy éve menyasszony, de hogy az esküvő mikorra várható, még nem tudja. Azt viszont igen, hogy őt érdekli a A nagy megmérettetés még hátra van nincs helye a végzősök rendezvényének; illetve nem is ez a gond, hanem hogy maradni kellene péntekre, márpedig egy kollégistának az a legfontosabb, hogy péntek este hazamehessen; kivéve hóakadály, árvízhelyzet, idén kijutott mindkettőből; kötelezővé akarják tenni, hogy itt maradjunk, ráadásul másnap május elseje, akkor meg mindenkinek van programja; előtte még anyák napját is akarnak azon a pénteken; és csak akkor engednek haza elsejére, ha anyukánk eljön értünk; pedig éppen azért vagyunk kollégisták, mert nehéz bejárni, s az utazás is rengetegbe kerül; biztos így akarnak közönséget szervezni; egyébként meg anyák napját óvodásoknak szoktak szervezni, nem felnőtt embereknek; de lehet hogy nem lesz belőle semmi, mert tegnap este fellázadtunk ez ellen, s azt mondták a nevelők, gyógypedagógia. Amikor arról faggatom, honnan az irányultság, ebben a szakmában dolgozó unokatestvérét említi, s azt, hogy humán szakközepesként gyakorlaton is járt már fogyatékosok intézetében. Ugyanakkor úgy érzi, ezt a hivatást nem lehet egész életen át csinálni, főleg ha saját családot is akar. Márpedig akar. Vőlegénye is túrkevei, lakatos, ám Anikó ott valószínűleg nem sokra menne a gyógypedagógiával. Talán Bánhalmán vagy Pusztamonostoron próbálkoznak majd fészekrakással. Amúgy a fogyatékosokról azt mondja, el kell őket fogadni olyannak, amilyenek. Nem szabad tőlük megriadni. Gálik András az ELTÉ-re készül, pszichológia szakra. Bár ez a tudományág nem szerepel a hatosztályos gimnázium tantárgyai között, mégsem tartja reménytelennek a bejutást, mert a tanárok, az iskola sokat segített neki. S hogy milyennek látja Földvárt egy itt élő tizennyolc éves fiú? András azt mondja, sokszor unalmas, de azért viselhető, most már egyre több a lehetőség iskolán belül és kívül is. Néha azért elvágyódik nagyobb városba. Persze lehet, Pest túlságosan nagy lesz. Árpási Kitti szerint az iskolában kapott lehetőségekkel sem mindig tudnak élni, ugyanis annyira le vannak terhelve a másik oldalon. Kitti marad a szociális asszisztensin, mert később családsegítőként akar a mások hasznára lenni. És a megélhetés, kérdem. Az sem utolsó szempont, válaszolja, ám ő nem egy nyüzsgő, menedzser típus. Meg akar maradni ebben a kis közösségben. Cibakházi, s látja, milyen rengeteg problémával küzdenek a falubeliek. Az újszászi Vámos Krisztinának érettségi után első dolga lesz bemenni a munkaügyi központba. Tájékozódni. Ugyan szeretne jogot végezni, de dolgoznia kell, mert családja anyagi helyzete nem teszi lehetővé a továbbtanulást. Kisegítő vagy bolti munkát keres hát, s majd pár év múlva próbálkozik csak az egyetemmel. Néhányan arra panaszkodnak, hogy hiába járnak szakközépbe, nem kapnak szakmát. Ez azonban nem a Hajnóczy sajátossága, az esetleges félreértéseket a magyar oktatásügy átmeneti, folyton változó állapota magyarázza. A szakközépiskola ma már sehol nem ad szakmát. Ferenczi igazgató úrtól tudjuk, hogy eddig körülbelül négyezren maturáltak a tiszaföldvári középiskolában, köztük mintegy ezer leendő óvónő. Itt végzett a jelenlegi tanári kar fele. A hatosztályos gimnázium tavalyi végzősei közül huszonheten jelentkeztek főiskolára, egyetemre, s közülük huszonnégyet föl is vettek. A most érettségire készülőkben az öröm szorongással vegyül. Öröm, mert elvégezték a gimnáziumot, szorongás, mert a nagy megmérettetés hátra van. S utána még mennyi más minden. Jenei Gyula
