Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-04-01 / 3. szám
15 1999. ÁPRILIS MÚLTIDÉZŐ SZÁZÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT 1848. március 15-e centenáriumát ünnepelte az ország lelkes hangulatban, amikor apukám elvitt magával a földvári ünnepségre. Emlékezetemben úgy él, hogy a langyosan permetező esőben sokan álltunk a Kossuth-szobor körül. Az élmények hatására, otthon az udvaron körbe-körbe menetelve, még napokig harsányan énekeltem: “Fel, fel vitézek a csatára! A szent szabadság oltalmára” Tisztelt Olvasóim! A több részben megjelenő írásommal emlékezzünk a 150 éve történt eseményekre! Az 1849. február 26-27-én ví- Wetter vezette haderő azonban vott csatában a Dembinszky vezette magyar hadsereg visszavonulásra kényszerül. Windischgrätz, a győztes hadvezér Ferenc József császárnak azt jelenti, hogy “A lázadó csordákat... szétszórtam és legnagyobb részüket megsemmisítettem. Remélem néhány nap alatt Debrecenben leszek s hatalmamba kerítem a pártütés fészkét” Az öntelt nyilatkozat egyáltalán nem tükrözte a valós katonai helyzetet. Igaz ugyan, hogy a magyar csapatok 1200 főt vesztettek, s kénytelenek Tiszafürednél viszszatémi a Tisza bal partjára, de nem nyílt meg az út az osztrákok előtt Debrecen irányába. A császár elérkezettnek látja az időt arra, hogy végleg megsemmisítse Magyarország 1848 áprilisában elnyert függetlenségét. Klapka így vélekedik a császári manifesztum (olmützi alkotmány) hatásáról. “A háború ettől fogva életre-halálra ment, végét csak akkor érhették el, ha a két fél közül az egyik teljesen letiporva hever” A magyar politikai és katonai vezetés körében általános az a vélemény, hogy ilyen körülmények között nem lehet Ferenc Józseffel alkudozni. Ekkor ez volt Görgey Artúr véleménye is. Az azonban hamarosan kiderül, hogy alapvető különbségek vannak atekintetben, hogy milyen válaszlépéseket tegyünk. A szolnoki csata (márc.5.) után a magyar hadsereg zöme Cibakháza térségében összpontosul. A március 18-án a Tiszán átkelő, nem nyomul előre Nagykőrös felé, hanem megrettenve az ellenség túlerejétől - bár nem is találkozik azzal - visszatér Cibakházára. A tavaszi hadjárat tervének első változatát 20-án itt, Cibakházán dolgozza ki Wetter, Damjanich, Klapka és Kossuth. A terv értelmében a fő erőket átcsoportosítják Tiszafüred-Poroszló térségébe. “Végre 23-án elindultunk, ezúttal fölfelé. Első napi menetünk Kunhegyesre igen fáradságos volt, mert először is maga az út igen hosszú aztán meg oly rossz idő állott be, hogy az utak szörnyen elromlottak” írja feleségének gróf Leiningen tábornok, aki dandárával éppen Földvárról masírozott előbb Törökszentmiklósra, majd tovább Kunhegyesen át Poroszlóra. Görgey és Aulich részvételével 26-án Tiszafüreden véglegesítik a haditervet. A támadásra felvonuló erők a következők: I. hadtest (Klapka) II. hadtest (Aulich) III. hadtest (Damjanich) VII. hadtest (Görgey) Együtt 40000 gyalogos, 6000 lovas és 150 ágyú. A hadműveleteket a beteget jelentő Wetter helyére kinevezett Görgey irányítja. A Hatvan irányába mozgó VII. hadtestnek az a feladata, hogy a lehető legtovább magára vonja az ellenség figyelmét. így teremtve meg a többi hadtest számára a lehetőséget arra, hogy dél felé kitérve átkarolják, majd bekerítsék az osztrák erőket. Április 2-án a VII. hadtest sikeresen teljesíti Hatvannál feladata első részét, bár az osztrákok kezdik sejteni, nem ez a magyar sereg zöme. A magyar vezetés jelzést kap arról, hogy Jelacic horvát hadteste a Duna-Tisza közén észak felé mozog. Görgey erről ezt írja: “A horvátok közellétét jelző említett jelentésre Klapka mindjárt ápr. 4-én hajnalban megindult a jászberényi táborból, hogy Tápióbicskén keresztül 'egyenes úton Pest felé nyomuljon, a bán előreláthatólag Gödöllő felé igyekvő menetének támadólag útját állja s ezáltal csatlakozását herceg Windischgrdtz tábornagyhoz meghiúsítsa. ” Az I. hadtest és a horvátok Tápióbicskénél lezajló összecsapása a magyarok csúfos futásával kezdődött. A teljes vereséget csak úgy lehetett elkerülni, ha Damjanich az ellenség elől eddig gondosan titkolt egységeit is bevetik, így a csata április 4-én magyar győzelmet hoz, viszont az ellenség most már végleg felismeri a magyar tervek lényegét. Április 6-án újabb magyar győzelmet hoz az Isaszegnél vívott véres küzdelem. Windischgrätz most már erőltetett menetben húzódik Gödöllőtől nyugat felé, s kibújik a magyarok karmai közül. Az új helyzetben kidolgozott hadműveleti terv úgy szól hogy a VII. és a II. hadtest “szakadatlanul tüntet Pest ellen” s így leköti a császáriak figyelmét. Klapka és Damjanich egységei Vác, Rétság, Léva vonalát követve átkelnek a Garamon és felszabadítják a körülzárt Komárom várát. A hadjárat eredményeiről a legilletékesebb, Görgey így ír: “Komárom teljes fölmentésével a Gödöllőn — az isaszegi csata után - vezérkari főnökünk által készített haditerv végrehajtása kielégítően megtörtént, hála Damjanich tábornok rendíthetetlen álhatatosságának a nagysallói csatában (ápr. 19.) valamint annak a csodálatra méltó kitartásnak és ritka hadművészetnek, mellyel Aulich tábornok a Pest előtt összevont osztrák főhadsereget mindaddig le tudta kötni és valódi hadászati szándékaink felől elámítani, míg végre mindezeknek késői felismerése csak arra volt jó, hogy elcsodálkozó ellenfeleink a nagysallói szégyenteljes kudarcba belesétáljanak. ” Az osztrák hadsereg megszégyenítő vereségei, a győztes csaták elhozták az oktrojált alkotmányra adott magyar válaszlépések idejét is. Kossuth és a radikális képviselők úgy értékelik a helyzetet, hogy eljött az ideje az udvarral való tényleges szakításnak. Azt remélik, hogy a függetlenségét deklaráló Magyarországot végre Anglia és Franciaország elismeri. Reményeik szerint a trónfosztás a Habsburgokkal 48 szellemében megegyezni kívánó liberális nemesség elé is gátat emel. Ilyen megfontolások alapján erőszakolja keresztül április 14-én Kossuth a Függetlenségi Nyilatkozatot. A liberális nemesség egyre nagyobb része, a hadsereg régi ezredei, a tisztikar, Görgey (meg Damjanich is másként értékelik a helyzetet. “Akkor kell ajánlatokat tennünk, mikor ügyünk jobbra fordul, mert akkor becsülettel alkudozhatunk,- mert egy-két csatánál többnek a megnyerésére (értsd: döntő győzelemre) nem leszünk képesek.” A jövő eseményei, a rideg tények azt igazolják, hogy egyik helyzetértékelés sem állja ki az idők próbáját. Nyugat-Európában hallani sem akarnak a Habsburg birodalmat gyengítő önálló Magyarországról. Ferenc József pedig a győztes magyarokkal való alkudozás helyett (fogcsikorgatva ugyan) segítséget kér a “lázadó csordák” eltiprásához I. Miklós orosz cártól. Kalóz Sándor
