Földvár, 1999 (1. évfolyam, 3-9. szám)
1999-12-01 / 9. szám
8 Földvár 1999. december Interjú dr. Ross Arankával és dr. Bőd Saroltával A tiszaföldvári Tüdőgondozó múltja és jelene... Magam is számtalanszor megfordultam már néhány mellkasi panasszal a tiszaföldvári Tüdőgondozóban. Igazán szerencsések vagyunk, hogy itt lett immár 4. évtizede elhelyezve környékünk tüdőgyógyászati rendelője. Azt hiszem, igazán megérdemli, hogy egy összefoglaló képet fessünk le róla. Azonban ez nem megy anélkül, hogy ne ismernénk az intézmény alapvető feladatait, múltját és jelenjét... A múlt felidézése céljából kerestem meg először dr. Ross Arankát, aki 16 éven keresztül volt Tüdőgondozónk főorvosa.- Aranka néni! Én, mint a fiatal generáció képviselője, nem ismerem Tüdőgondozónk múltját. Mikor és hogyan alakult meg itt ez az intézmény?- Tulakdonképpen itt 1960-ban alakult meg a Tüdőgondozó. Az egykori rendelőt a Szabad Nép kőművesbrigádja építette. Mondanom sem kell, hogy a mostani rendelővel össze sem lehet hasonlítani. Nagyon rossz állapotú volt. Tehát 1960-ig a tiszaföldvári betegeknek Szolnokra kellett utazniuk mellkasi panaszaikkal. De a történet ott kezdődik, hogy 1958-ban Kaposvárról Szolnokra kerültem. Ekkor még a Szolnok megyei gondozóhoz tartozott Tiszaföldvár, a szolnoki járás területe volt. Itt a Tüdőgondozó megalakulása előtt is volt már lakosságszűrés, amin rengeteg TBC-s beteget regisztráltak. Én már a feldolgozásra várt anyagot kaptam kézhez, ezeket kellett elemeznem és a láttak után intézkednem. Már a földvári Tüdőgondozó megalakulásakor szerettem volna ide kerülni, de a megyei főnököm nem engedett. Inkább egy budapesti házaspárt küldött, ahol a férfi volt tüdőgyógyász, míg a felesége az aszisztense. De a feleségéről kiderült fél éven belül, hogy morfinista. így hamar itt kellett hagyniuk Tiszaföldvárt. Mikor ide kellett jönnöm helyettesíteni, megismerkedtem Kiss Ilonával. Ő tanítónő volt, de az '56-os események miatt nem engedték hivatása gyakorlását, mivel Ő is részt vett tüntetéseken. 6 hónapos börtönbüntetést szabtak ki rá, itt kapott súlyos TBC-s fertőzést. Kikerülte után másfél évet tüdőkórházban töltött, ahol kisegítőként dolgozott. Közben engem felkértek, hogy jöjjek Tiszaföldvárra dolgozni. 1961. Október 15-én teljesült egy nagy álmom, a tiszaföldvári Tüdőgondozóba kerültem. Az imént említett Kiss Ilonával jöttem ide dolgozni, aki elvégzett egy aszisztensi tanfolyamot. A Tüdőgondozó épülete eredetileg mentőállomásként működött volna. Ám ebből nem lett semmi, így lett a kis épületből a Tüdőgondozó rendelője. Idekerültünk alkalmával összesen 36000 embernek álltunk rendelkezésére. Összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között dolgoztunk, a takarítónővel összesen heten. Akkor még az olajkályhákkal kellett bajlódni, nem volt szakképzett gárdánk. Nem volt például röntgen aszisztensem. Mindenki szívvel-lélekkel végezte munkáját, hiszen Ilonka is volt TBC-s beteg és az is, akit a röntgenhez kaptam. A röntgens egy varrónő volt, akit én magam tanítottam be. Ha kellett, besegítettem neki. A lakosságszűrések után az ún. kiemelteket be kellett hívni kivizsgálásra. Volt olyan, hogy egyszerre 40 beteget is behívtunk. Az első 5-6 év nagyon kritikus volt. Ez a térség nagyon rossz egészségi állapotú volt, rengeteg fertőző TBC-sel. A behívott 40 beteghez még hozzájött a napi TBC forgalom, meg azok, akiket az orvosok küldtek. Különösen az első tíz évben hatalmas forgalmunk volt. A napi 100-120 beteg csak közepes betegforgalomnak számított. Hétfőként a 200-at is elérte. Bevezettük a pontos kartonozást, így precízen rendszerezni tudtuk betegeinket. Az idézéseket küldözgettük, de a betegek nagyon hanyagok voltak. Legjobb betegnek számítottak a Nagyréviek, ők mindig megjelentek, ha hívtuk őket. Nem így Tiszaföldvár és Martfű lako-sai... Ezért kitaláltunk egy olyan regisztrációs rendszert, amiből havonta láttuk, hogy ki nem jelent meg. így nem lehetett kibújni a megjelenés alól. Ha az illető többszöri idézésre sem jelent meg, akár rendőri kísérettel is elővezethettük. Erre sokszor azért volt szükség, mert a meg nem jelent beteg általában fertőző beteg volt, így környezete is veszélybe került. Mi, heten nagyon jól kijöttünk egymással. Mindenki lelkiismeretesen végezte teendőit. Nagyon jó csapat jött össze, de mára sajnos a régi gárdából csupán páran maradtunk. Titkunk csak az volt, hogy szerettük azt, amit csináltunk. A fegyelmet és tiszetességes munkát meg is követeltem. Soha nem tűrtem el, hogy a nővér a beteggel vitatkozzon. Mert egy orvosnak mindig a szeme előtt kell lennie, hogy mi vagyunk a betegekért, nem pedig fordítva. így nem volt egyetlen panasz sem. De én mindig többre vágytam. Hiszen a gondozóban csak mellkasokat vizsgáltam, nem egy egész testet. A legnagyobb álmom teljesült, mikor körzeti orvos lettem. De rájöttem, hogy ez nem nőnek való munka. Ekkor nagyon megbántam, hogy otthagytam a gondozót, így 6 és fél év múltán újra visszamentem. De többször történt váltás, szinte évente cserélődtek az orvosok. Majd jött dr. Bőd Sarolta, kedves kolléganőm. Nyugodt szívvel adtam át az ő kezébe a Tüdőgondozó irányítását. Munkája azóta is kifogástalan és példátlanul lelkiismeretes. 1986-ban költözött át az intézmény a jelenlegi helyére. Nagy hiba volna a megszüntetése, hisz' óriási szükség van rá. Hihetetlen előny, hogy itt van helyben. Bár nagyon sokba kerül a fenntartása, mégsem lehet csak úgy megszüntetni. Remélem, nem kerül rá sor, mert beláthatatlan következmé-nyei lennének. Egy-egy régi beteget látva, nem is az arca, hanem a tüdőképe idéződik fel elsőként. Jó érzés az a tudat, hogy sikerült visszaszorítani a TBC elhatalmasodását. Ami főleg a szép labormunka, ügyes, lelkiismeretes kollégák, a szeretet, összetartás és emberség összességének köszönhető. Ezek hiányában azt hiszem, nem sikerült volna a TBC elleni küzdelem.
