Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 27. (Szolnok, 2019)

Régészettudomány - Bocsi Zsófia et al: A keresztespüspöki (Mezőkeresztes II.) római katolikus templom történetének összefoglalása és szondázó falkutatása

NAGY ZSOLT DEZSŐ: A T1SZAGYENDA-MOROTVAPART (LAK)-I ÉREMLELET

évszámhoz legközelebbi, amelybe beleesett II. Ferdinánd halála, illetve

III. Ferdinánd trónra kerülése is. A fentiekből is látható, hogy az átváltási árfolyamokat ez már kevéssé határozta meg.

Másik oldalról érdemes megnézni néhány kiadás jellegű összeget, amelyek ránk maradtak. Az 1635. évi 1., illetve az 1647. évi törvénycikkek közül a 25. és a 33. számúak az adók összegéről tájékoztatnak minket. Előbbi kettőben a kapunkénti adó összegét állapítják meg, amely öt forint volt akkoriban. Ezt kiegészítendő írja elő a jogszabály, hogy a földesurak ugyanennyit fizessenek be a saját vagyonukból. A koronaőrök adójáról az 1647/33. törvénycikk rendelkezik, amely számukra egy forint befizetését írja elő. Bár ez csak évtizedekkel később válik rögzítetté, az egy tallér 1,5 forint árfolyamra már láthattunk korábbi példákat is10. Ezek alapján 3 és 1/3 tallért kellett rovásadóként befizetni minden kapu után a földesúri hozzájárulás nélkül. Ezek alapján körülbelül 21 kapu adóját adta ki ez a lelet. Érdekes még kiemelni az 1635/4. törvénycikket, amely a koronaőrök és egyéb hasonló tisztviselők részére kapunként 50 dénár fizetését írja elő. Ez 150 denáros talléronként! átváltással is számolva majdnem 200 ember ilyetén bevételét tudta volna fedezni. Egy 1646. december 5-én Füleken kiállított megyei (Heves és Külső-Szolnok) igazolólevél szerint a dicator számára 400 végvári katona fizetése (1164 forint és 25 dénár) befizetésre került". A számítási forinttal számolva ez egy katona számára 291 denárnyi fizetést jelentett, amely a már használt 150 denáros kurzussal számolva kicsivel kevesebb, mint 2 (1,94) tallér. A leletben található pénzekből tehát 33-34 katona fizetségét meg lehetett finanszírozni. A mesteremberek fizetéseiről is vannak feljegyzések. Horniest Kristóf katonai pék 1638 januárjára 7 forint fizetést kapott, amelyet 4 és 1/2 tallér formájában is megkaphatott. Ha azt vesszük, hogy az év minden hónapjára is ugyanennyi járt neki12, a tiszagyendai tallérokból több, mint egy évig lehetett volna fizetni a bérét. Gróf Wesselényi Ferenc felsőmagyarországi főgenerális azonban havi 1.000 forint fizetést kapott 1651-ben13. Ezek csupán kiragadott példák arra, hogy a tiszagyendai tallérlelet értékét valamelyest érthetőbb és megfoghatóbb kontextusba tudjuk helyezni. A számolásnál érthető módon olyan átváltási árfolyamot alkalmaztam, amely egyrészt a XVII. században is általános volt, illetve inkább az alacsonyabb értéket vettem alapul. Az adók tekintetében azt is el kell mondjam, hogy a hátralékok, tartozások rendszere nem csupán a XVI., de a XVII. század közepén is fennállt. A Jerney-gyűjteménybe14 tartozó feljegyzések szerint a fizetéseket sem sikerült mindig egy őszszegben kiadni, bár ezeket az adatokat mélyebben és részletesebben is kell elemezni. Jelen munkában inkább a lelet szemszögéből használtam fel ezeket az információkat. Ugyanilyen egyszerűsítő megfontolásból hagytam ki a számolás során az éremleletben található II. Ferdinánd

10 1671 -tői lesz ez az árfolyam hivatalosan is rögzített. HORVÁTH Tibor Antal 1964. 26. 1649-ben viszont 1 imperiális tallér még 1,8 forintot ért: Id. Jerney-gyûjtemény I. kötet 529-530.

11 Jerney-gyűjtemény, XXIV. kötet 471-472.

12 Jerney-gyűjtemény XXV. kötet 495-496. A feltételezés megalapozottságát támasztja alá az ezt megelőző bejegyzés is, amely ugyanennek a péknek az 1637. október-december közt kiadott fizetéséről szóló nyugta: ez 21 forintról szól.

13 Jerney gyűjtemény I. kötet 533-546.

14 A gyűjtemény katalógusát eredetileg Thaly Kálmán publikálta a Századok hasábjain; vö: THALY Kálmán 1877. 347-360. E munka megírásához a dr. Papp Sándor által adott Word fájlból készített Excel táblázatot használtam, amit a kapott szöveges dokumentumból készítettem.

dukátot is. Nyilvánvaló az is, hogy ennek a fajta értékbecslésnek vannak hátrányai is. Egyrészt nem tudjuk, mikor és meddig használták a vereteket. Másodsorban ezek az adatok - minden rendszerezettségük és szakmaisággal összeállított mivoltuk ellenére - csupán pontszernek, illetve térben meglehetősen nagy szóródást mutatnak. Ez annak ellenére is elmondható, hogy Horváth Tibor Antal munkájában az általam kiemelteknél jóval több adat szerepel. Harmadik fő szempont, hogy a mindennapok pénzügyi tranzakcióit nehezen tudjuk rekonstruálni, holott a pénzforgalom legnagyobb részét ezek jelentették már a XVII. században is. Ez természetes mód nem arra vonatkozik, hogy nincsenek adataink ezekről; sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy az adásvételeket és más tranzakciókat csak bizonyos ügytípusok (fizetség, hitelezés, ingatlan adásvétel, zálogügyletek stb.) esetén rögzítették írásban, míg a pénzeket jóval több esetben használhatták. Véleményem szerint ez akkor is megalapozott, ha figyelembe vesszük azt, hogy a tallérok értékpénzek voltak, így a mindennapos pénzforgalom kisebb hányadában érintettek ezek az ezüstök.

Összességében elmondhatjuk a tiszagyendai érmékről, hogy Jász- Nagykun-Szolnok megye egyik, korszaktól függetlenül kiemelkedően fontos leletét alkotják. Mind e mellé szükséges azt is figyelembe venni, hogy lelőhelyhez köthető, amely nem csupán a régészet, de a numizmatika számára is nagyon fontos jellemző. A XIX. században és a XX. század elején napvilágot látott éremleletek esetében ugyanis ezek az információk már elvesztek, így a veretek vagy nagyon általános szinten elemezhetők statisztikailag, vagy csupán önmagukban értelmezhetők. Az idő előrehaladtával fontossá vált a topográfiai jellegű vizsgálat is, amely esetében a kutató csak pontos lelőhelyadatokkal tud igazán mértékadó, a mai kor elvárásainak megfelelő eredményeket felmutatni. A jelen munkában tárgyalt veretek viszont már minden szempontból igen jól adatoltak.

A 66 tallér és a dukát szép értéket képviselt, még ha ennél nagyobb darabszámú leletegyüttesek kerültek már korábban is elő. Ahogy azt korábban igyekeztem felvázolni, egy embernek, esetleg egy családnak ez olyan tőkét jelenthetett, amelyhez szükséges időben hozzá tudott nyúlni, esetleg egy vagyonosabb ember használhatta forgótőkének. Természetesen ezek csupán teoretikus gondolatok, az elrejtő anonimitása folytán ezt pontosan nem tudhatjuk. A mai kor embere jóval szerencsésebb ebből a szempontból. Éremleletünk kutatása ugyanis élvezetet nyújt annak, aki a téma iránt érdeklődik, ám akár már művészi értéke miatt is éke a Damjanich János Múzeum numizmatikai gyűjteményének. Mindezek mellett igen jó forrásértékkel bír a korszak és a környék kutatóinak ahhoz, hogy a XVII. század első felének pénzverésébe betekintést nyerjenek. A veretek közt található ritkaságok még izgalmasabbá teszik a tiszagyendai leletet, így nagy esély van arra, hogy kutatása a jövőben folytatódik. Őszintén remélem, hogy a továbbiakban elkészülő elemző, összegző művek már tartalmazni fogják ezt a páratlan leletegyüttest.

87