Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 26. (Szolnok, 2018)
Néprajz - Benedek Csaba: Református klenódiumok Jász-Nagykun-Szolnok megyében
TISICUM XXVI. 34. kép - Úrasztali terítő, Tiszaszőlős Habár a református egyház nem írja elő, vannak gyülekezetek, akik a nagypénteki alkalomra fekete térítőt raknak az úrasztalára. (34. kép) Mivel a paraszti közösségben ezeket is közösségi ellenőrzés kísérte, a népi kultúra leáldozásával ma sok feszültség forrása lehet az ilyen szuvenír. Néhányan megsértődnek, ha a templomban nem teszik ki az úrasztalára az adományukat, holott olykor esztétikailag kifogásolható minőségű kompozíciók, anyagok, színek, formák, jelképek kerülnek be így a gyülekezetekbe. Olyan is akadt, aki elmaradt a templomból, miután a lelkész összeegyeztethetetlennek tartotta a felajánlott textíliát a közösség és a református egyház hagyományaival. Összefoglalás A reformáció egyik legfontosabb törekvése volt, hogy a liturgia leegyszerűsítése mellett a szentek kultuszát eltörölte, a mágikus eljárásokat kiiktatta a szertartásból és a mindennapi életből. A hitéletet leegyszerűsítette, az egyházi hagyományokkal szemben csupán a Szentírást fogadta el mérvadónak, az egyház közvetítő szerepét pedig tagadta Isten és ember között. Elutasította, hogy bármilyen cselekedettel befolyásolni lehet az üdvösséget, mivel az egyedül kegyelemből, Isten ajándékaként hit által nyerhető el. Mindez egy új, más jellegű, színvilágú, eszközkészletű tárgyi kultúrát eredményezett. A református hitgyakorlatban csak két szentség (sákramentum) van, a keresztség és az úrvacsora. Kincseink (klenódiumaink) is ezekhez köthetők. Az úrasztali kancsók, kanták, kelyhek, tálak, tányérok, térítők formája, anyaga, díszítése az elmúlt 500 év alatt rendkívüli sokféleséget mutatott. A legelső úrvacsorához használt edények aranyból vagy aranyozott ezüstből készültek, és a főúri profán (világi) udvarházakban használták (tószegi Cseh György-kehely, tiszaderzsi Báthorykehely), ám amikor a teljes készlet java elhasználódott vagy elveszett, a maradékot odaajándékozták egyes gyülekezeteinknek. Datálásuk is ebből az időből való, míg készítésük korábbi. Később az ötvösmunkákat az ország legjelesebb műhelyei készítették eklézsiáink számára. Az ónból (szegények ezüstje) készült úrasztali edényeket főként a falusi gyülekezetek használták. Kelyheink között feltűnnek a verejtékes díszítésű minták, melyek elsősorban debreceni ötvösök kezei alól kerültek ki, és Jézusnak a Gecsemáné-kertbeli gyötrődésére utalnak, illetve a rombuszdíszes, farkasfogas, hólyagos díszítésű edények. Mindezekben jól felismerhetők a különböző korszakok (reneszánsz, barokk) kedvelt motívumai. A XX. században egészen újszerű formák is megjelentek klenódiumaink között gyülekezeteinkben, így például söröskorsóból kialakított úrasztali edény Kenderesen vagy urnára emlékeztető kehely Karcagon, melyet egy I. világháborúban hősi halált halt katona családja adományozott az eklézsiának. Hasonlóan a tucatáruk is helyet kapnak legújabb korunkban, főként a tálak és úrvacsorái pohárkészletek tekintetében. Utóbbi az alkoholt nem fogyasztók úrvacsorái kelléke lett. Ezek már nagyipari eljárással készült tömegtermékek. Az 1562-es debreceni zsinat engedélyezte a cserépedények használatát, így jelentek meg gyülekezeteinkben a hazai fazekas központok (Tiszafüred, Mezőtúr stb.) legimpozánsabb munkái: tányérok, korsók, kancsók, kanták. Ezeket a helyi hagyomány mellett a divat is befolyásolta, így más színű, mintájú kantákat használtak Túrkevén, Mezőtúron vagy Tiszaföldváron. A korongolt edényeket többféle színben, mázzal égették a megrendelő kívánsága szerint, rajtuk gyakran rátétes díszítést alkalmaztak. Néhány esetben más vidékekről is hoztak úrvacsorái kantákat (Nagyvárad), olykor pedig híres fazekasok termékeit is megvásárolták, pl. Badár Balázs kerámiáit. Habár református klenódiumaink sem számukban, sem technikájukban nem érik el római katolikus testvéreink ereklyéinek gazdagságát, mégis jól tükrözik az adott kor anyagi, szellemi, kulturális lenyomatát. 420
