Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 26. (Szolnok, 2018)
Történelem - Bagi Gábor: Szolnok város leírásai a XIX. század középső harmadából
BAGI GÁBOR: SZOLNOK VÁROS LEÍRÁSAI A XIX. SZÁZAD KÖZÉPSŐ HARMADÁBÓL Tisztelet böcsület Erdély hölgyeinek: be bizony mi sem vagyunk hiányában a szép hölgyeknek. Báljaink, a rendezők által részint gazdálkodásból, részint számításból azért nem szoktak fényesen kivilágittatni, mert gondolják: a táncos hölgyek szépsége és különösen szemei elég fényt fognak kölcsönözni a vigalomnak. Tiltakoznom kell itt a gyanitás ellen, mintha itt valami hamis macskaszemekre volna célzás, úgymint a melyek sötétben szoktak villogni. Vannak hát szép hölgyeink, ismétlem, csak az a baj, hogy az ifjak számához aránylag kevesen vannak a lányféle hölgyek, mert a férjesült hölgyek száma nagyobb, mint a hajadonoké. A sarjadék számra, szépségre bő aratással biztat, de ki győzné bevárni ezeket? És mert a kik voltak hajadonok, mind férjhez- és pedig nehányan német cseh férjhez mentek, miután ezekben a házasodási courage nagyobb, mint a magyarban. Már gondolkoztunk is olyan Romulus forma kalandon, minő a Sabinák elragadtatása volt; de ez, valamint a mód, melylyel a középkori rablólovagok hölgyekre szert tettek, korunkban nem járja. A csődhirdetés - ámde nem olyat csőd, mint a bukottaké legkorszerűbb volna. Bécsi lapok hasábjain naponként akadhatni mindkét nemű pénz és házasság vágyás kalandorokra; nálunk még ezen divat nem kapott lábra. Legcélszerűbb volna behozni az oláh lányvásárt, mely Bihar és Abrudbánya mócai közt a múlt század végéig divatozott. A lányok, homlok és nyakukon fölpiperézve, arany s ezüst pénzekkel, hátuk mögött egy tehén vagy néhány juh jogadománynyal, meganyi melléklet és hozzátartozandósággal, melyet a szülei szeretet a férjesülendő részére szánt, ott álltak szülőik által közbe fogva, mialatt a legénység sorra járt, s kit szemre főre alkalmasnak, háta mögött pedig minél több tehenet, vagy juhot talált, ennél megállapodott; a vőlegény és após egymás tenyerébe ütött csattanások voltak a szóbeli alku meganyi pontjai; a legnagyobb csattantás a végpont, midőn az alku megtörtént; a vásárra jött parintye megáldotta a frigyet: a lakmározás szintén ott a fölütött sátorokban az italnemeknek bőséges folyása közben megtörtént, s lön a rögtönzött boldog pár: férj és feleség. Elmondtuk a történetet példának okáért, ha valakinek ily concursusban a kimaradhatlan mellékletek és hozzátartozandóságokkal részt venni tetszenék. Hölgyeink a korszellemét fölfogva, s az Europa hölgyvilágán zsarnokló divatnak hódolva, annak idején és helyén azonnal elfogadták a krinolint, s újabban a magyaros viseletét, mert ők magok is, de mi is nagyon meg vagyunk győződve, hogy a nemzeties öltözet kellemeiket tízszeresen hatványozza inkább, mint az überrokk. Ai első krinolinoknál egyéb látványok közt itt is megtörténtnek mondják, hogy viselője a mint a boltban magát vele földiszité, nem fért be vele az utcaajtón, kaput kelle tárnia, - s hogy egy másiknak templombeli ülőszékébe a nagy accidencia miatt nem férhetvén, a néptömeg láttára szégyenszemre vissza kellett térnie. A némberiség magában foglalja a kézmivesnök nagyobb részét, s a földműves és napszámos nőket, azaz a parasztnőket átalában. A kézmüvesnők fehér fodra vagy fekete dupla taraja, a jobb módú gazda menyecskék aranyos csipkés fejkötőjökkel képzik az átmenetet a felsőbb és alsóbb nőosztály közt, melynek asszonyai egyszerűen kendővel kötik be fejőket, lányai pedig leeresztve hordják hajókat. Ezek ugyan nem viselnek krinolint, de némely vándor szinészcsapat primadonnájának egész garderobjában nincs anyi ruha, menyit egy kackiás szolnoki menyecske ünnepnapon magára ölt. Nem kell a ruhatári titkokba avatottaknak lennünk, magok megmutatják, midőn sáros időben, a la Pepita fogózván, némelyiken tíz ruha réteget számlálhatunk, fölül selyem, alább mindegyre olcsóbbféle kelmékkel, néha „fenn az ernyő nincsen kas“ formán. - Az a nemes vetély, a mi Erdélyben s az ezzel határos megyék magyar s oláh nőinél - még fenn van, azon hajdan a királyok nőinél, mint Homerból tudjuk, de fájdalom a mi úrnőinknél már egészen kiment szép szokás, hogy saját fonta-szőtte ruhában járjanak, legalább a fehér neműt - magok és a családtagok számára, - magok fonják, itt ismeretlen. Itt a nők, mint a mezők liliomjai, se nem szőnek, se nem fonnak, mégis ékesen ruházkodnak. Öt s tíz év előtt, a helybeli napszámosok aranykorában, midőn egy napszámosnak naponként három, sőt öt hat p[engö]f[orin]tot megkeresni könnyű volt, midőn megtörtént egypárszor, hogy a szállítók Pestről hoztak napszámosokat, a helybeliek oly drágán tárták magokat; midőn a fuvaros egy napi járó földre 25-30, sáros időben még egyszer anyit érdemlett; midőn tehát nem mint a mostani megfogyatkozott világban - a pénz anyi volt, mint a polyva, a pórlány bement a boltba: adjon nekem egy 10-15 f[orin]tos selyem kendőt! Másnap egy másik, harmadik sat. Nekem is olyat adjon, de még szebbet, drágábat, mint N.-nek adott! A kevésbbé élelmes földes gazda-lány sirt mérgiben: „kend apám tősgyökeres gazda, N-nek semmije sincs, még is minő szép kendőt tud a lányának venni.“ A pórnők sem arcra, sem viseletre nem takarosak. Szökés szinetlen hajok kurta, alig hátközépig érő. Ha valamely karcsú, vagy barna lány tűnik föl: bízvást ráfoghatni, hogy vidéki. A kissé formásb lány ha férjhez megy, pár év múlva eléggé fölismerhető vénasszony tessz. Ellenben a férfiak közt, arcra, termetre sok daliás találkozik. - Valamint Pesten a Mari, Debrecenben a Maris, Pozsonyban Nett, Mezőtúron a Sára, a tótok közt az Ancsa, Szolnokon meg a Polla (Apollonia) Percsi, Panna, Borcsa nönevek legszokottabbak. Mikor a legények vasárnap délután a kocsmában táncolnak, a táncvágyó lányok nagy csoportban ülve ácsorognak a kocsma előtt. És midőn a kocsmából kikurjant egy hang: „Polla!“ egyszerre hat is fölugrik ülőhelyéből, a legény kiválasztja a melyiket akarja, kitáncolván magát, rákvörösen, izzadtan visszatér Polla az ö szerencséjét irigylő ácsorgók tömegébe. A krinolinos nőosztályba természetesen a zsidóhölgyeket is beleértettük. Reméljük, hogy a közelebbi országgyűlésen a zsidóknak a keresztyénekkel! teljes egyenjogúsága ki fogván mondatni, - miután a keresztyénség a zsidóságnak egy tőről hajtva ifjabb ága, s miután Jézus a maga vallásmaximájául Mózesét fogadta el, hogy t[udni].i[llik], „szeresd az istent és szeresd felebarátodat“, a két vallásfelekezet közti házasság is törvényileg ki fog mondatni. Akkor aztán valamely szép Rákhel lakadalmában magunk is eljárjuk a kállai kettőst.”26 „Szolnoki tovább szónokol Szolnokról. A hölgyvilágtól kissé eltérve, azonban ide néha vissza-vissza kacsongva, most a férfiakhoz megyünk át. Egyik előkelő bécsi lap gyermekiés gúnynyal Így handabandázott: lám a stájerek sem a „Szózatot“ nem énekelték, sem sarkantyújokat nem pengették, még is kaptak „Landes-statutot”.27 Anélkül, hogy azt bolygatnék mit mondanak, vagy mondtak is már (adtál uram esőt!) e statutra a jó stájerek, viszonozzuk az egyszeri franciával: „Wagrámnál én győztem 60,000-ed magammal“. Tehát azon országos óriás hangversenyben, melylyel a „Szózat“ zengése és a sarkantyúk pengése a magyar alkotmányt úgy a hogy visszaidézte, a szolnoki Szózat-zengések és sarkantyú pengéseknek nem csekély része van, és minthogy a visszaadottnál többel is bírtunk, valamig mind az, a mi dukál, vissza nem adatik, lesz még több zengés és pengés is. 26 „Hölgyfutár”, 1861. március 9.238-239. 27 Feltehetően itt birodalom tartományi alkotmányairól van szó. 301 i I
