Csányi Marietta et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (Szolnok, 2016)

Művészettörténeti tanulmányok - Zsolnay László: Szamuely derékszíja. Önarckép kortárs képzőművészeti tárlatok ürügyén

TISICUM XXV. - MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

szülőházáról mesélt, s ettem saját sonkáját, s ittam hozzá váli borát. Nem véletlen, hogy katalógusát, azt a zöldet, maga írta meg, s nem bízott meg vele művészettörténészt, hiszen ő a szavak művésze is volt. Supka Magdolnával való ismeretségem volt a legmeghatározóbb szakmai életem folyamán. Mikor megismertem a nyolcvanas évek második felében, már megkerülhetetlen tekintély volt. Lehetett szeretni, nem szeretni, de: ő volt Supka Magdolna! Hajában elöl azzal a kis fehérre festett, huncut tinccsel. Ül a kiállító terem közepén, és görbebotjával, mint egy karmesterpálcával vezényel, körülötte művészek hada hordja a Manna által megjelölt helyre a festményeket. December van, az utak jegesek. Én kísérem át a Tisza Szállóba, karon fogva a téli éjszakában. Másnap lesz a megnyitó, természetesen ő tartja, s az is természetes, hogy arról beszélgetünk. - Te mondd - kérdezi egyszer (a pertu természetesen csendőrpertu) -, lehet itt nálatok a megnyitón humorizálni? - Természetesen, Manna néni - nyugtattam meg. Kicsit eltűnődött, majd újra kérdezett - És káromkodni? - Egy kicsit azt is lehet - válaszoltam.- A ’b... meg’ belefér? - érdeklődött. - Az még bele - válaszoltam bizonytalanul. Aztán másnap ámulva hallgattuk egy végtelenül bölcs asz- szony mindenféle tudálékosságtól mentes megnyitóját mi ott Szolnokon, a szerencsések.

Ágotha Margitról is meg kell emlékeznem. Mikor megismertem, férje, fíékassy Csaba már halott volt, az ő emlékkiállításán dolgoztunk. Ettünk- ittunk, vitatkoztunk, szerettünk, gyűlölködtünk, dicsértünk, káromkodtunk. Művészet, emberség, indulat, humor, a magukat megjátszók megvetése volt Ágotha Margit mellett az iskolám.

S még egy név utoljára: Szabó László néprajzos múzeumi kollégám neve, akitől tanácsot kértem első kiállításmegnyitóm előtt. S ezzel el is értem tulajdonképpeni témámhoz, a kiállításmegnyitók anatómiájához. A kortárs művészet olyan, amilyen. Megy a maga útján, de a megnyitók- gyakran az az érzésem - azt szolgálják, hogy elriasszák, untassák, elképesszék a közönséget. De vissza Szabó Lászlóhoz! Ő azt mondta nekem: Kispofám, két lehetőséged van. Vagy írsz egy szöveget életrajzzal, művészettörténeti meghatározásokkal, mifenével, vagy pedig értesz hozzá. Fejből, a közönség szemébe nézve elmondod a véleményed. Én a második utat választottam, anélkül, hogy minősíteném az elsőt. Van, akinek megy a beszéd, van, akinek nem. Van, aki nem elég bátor, s kénytelen papírok mögé bújni. Van, aki így tudományosabbnak érzi. Van, aki rögtön a megjelentetésre gondol, hátha valahol el lehet sütni az írást. És ki tudja, hányféle indok lehet még? Én azt gondolom, hogy élménysze- rűbb egy megnyitó fejből, s mindenesetre gyanúsnak tartom, ha valaki azt, hogy: Tisztelt művész úr, tisztelt megnyitó közönség... papírból olvassa. Ma már a megnyitók zömét az utcán töltöm, idegesen cigarettázva. Előtte bemegyek, nyájasan köszöngetek, érdeklődöm, ki hogy van, s ha kérdezik, elmondom, hogy mennyire jó ez a kiállítás. A megnyitó után visszamegyek, s ott folytatom, ahol előtte abbahagytam.

Félreértés ne essék, nincs bennem semmi ellenszenv kollégáim iránt, azt sem gondolom, hogy én jobb vagyok, sőt... Az intézmény maga nem tetszik. Hol álnok, hol hazug, hol fennhéjázó, hol csuda klassz, csak egy nem: nem őszinte. Hányszor érem magamat is tetten, hogy miket hazu- dozok összevissza? Csak olvasmányélmények, de bele tudom magam élni azokba a színházi bemutatókba, ahol hangos füttyszó jelezte a darab bukását. Hol van ez a jólnevelt bérletesek korában? Vagy hol az a tárlatlátogató, aki esernyőjének felháborodott csapásaival fejezi ki nemtetszését? Udvarias, csendes események lettek a megnyitók, s ennek megfelelően kevés számú beavatott a látogatójuk, no meg az unalom. Most felsorolok néhány dolgot, ami zavar. Nem mondom, hogy bűn,

hogy rossz, hogy meg kellene változtatni, csak azt, hogy engem zavar, bosszant, kihoz a sodromból.

Talán öregszem, rigolyás lettem, türelmetlen.

Először is essen szó a kiállításmegnyitók körülményeiről.

Ünnepélyes környezet, valahol eldugva büféasztal. Rajta két kiló pogácsa, fehér szalvéták, öt liter üdítő, buborékos és buborékmentes ásványvíz. Lássák, hogy a rendezők odafigyelnek. Lassan gyülekezik a közönség, néhányan még ünneplőben, ők a régi iskola tagjai. A művész már egy órája feszeng az üres teremben művei között. Kissé megkönnyebbül, oldódik a magányból származó szorongás. Elhangzik a megnyitó, jön a szíves invitálás. A pogácsa hamar elfogy, néhányan félszegen koccintanak az egészségesebb buborékmentes vízzel, s az emberek, kicsit szégyenkezve elódalognak. Sokan köszönés nélkül, úgy kevéssé kínos s meg sem lehet tőlük kérdezni: Már mész? Persze, hogy megy, hát mit csináljon itt? Emlékszem arra, hogy amikor még nem volt ilyen álszent a világ, a művész demizsonnal jött, a múzeumok is vásároltak alkoholt. Nem mondta senki, hogy a fenntartó ilyen-olyan rendelete. Órákig ültek az emberek a társalgóban, vidáman borozva, művészetről vagy az életről beszélgetve, neadjisten: vicceket mesélve, barátkozva. Verebes Gyuriék a művésztelepen ezt jobban csinálják...! Van sörcsap, bogrács pörkölttel, zene, s persze van közönség is. Mert ki az a megátalkodott, aki azt mondja vagy pláne elrendeli, hogy művészet csak ásványvíz mellett lehet elég magasztos. Elég a puszta művészeti élmény, a művek szemlélete és a megnyitó intellektuális izgalma.

De milyenek is ezek a megnyitók? Említettem már a fejből elmondottat, s a felolvasottat. Lássunk ez utóbbira néhány példát.

Fiatal lányka, alig néhány évvel az egyetem után, papír mögé bújva olvas. Mellette idős mester, hívjuk Kovács Józsefnek. Megtudjuk róla, hol született, kik voltak a mesterei, s hogy tájképeket fest. Hát szabad még tájképeket festeni ebben a modern világban? - teszi fel a kérdést a lányka, s beidézi a magyar festészet történetének tájképekre vonatkozó fejezeteit. Összehasonlítások, különbségtételek. Aztán felteszi újra a kérdést a tájfestészet lehetségességéről, s maga válaszol is: Igen, Kovácsnak ez lehetséges. Csak így: Kovácsnak. Nem Kovács Józsefnek, a mesternek, a művésznek stb. Szóval mindent megtudtunk Kovácsról, csak azt nem, hogy miért festette azokat a fájdalmasan messzekiáltó, húsbavájó tájakat, s a kis sovány halakat, a nélkülözés és Krisztus jelképét arra a csorba reggeliző tányérra. Esküszöm, ha a lányka még azt is kimondja: Kovács vérbeli kolorista, itt lövöm főbe magam! Komolyan kérdem ezután még egyszer, ezt végighallgatva nem kéne meginni egy pohár bort, de méginkább kettőt? Hibás a leányka? Korántsem. Számos megnyitót nézett végig, és tanult az öregektől.

Befutott, jó nevű művészettörténész. Komoly teoretikus. Ő is olvas. Szíve joga. Dimenziók, struktúrák, imaginárius terek repkednek körülöttünk. Létünk és nemlétünk felfogása, egy új geometria, egy új világrend a tét. Ez megtiszteltetés a művésznek, hisz eddig maga sem tudta, hogy új világot teremtett, és megtiszteltetés a közönségnek, hogy egyike lehet a beavatottaknak, akik ezen tudás birtokában különülnek titkos társaságokba. Tényleg kéne egy pohár bor, méginkább egy feles... De a múzeum munkahely, s munkahelyen nem szabad inni.

Idegenbe szakadt hazánkfia, esetleg lánya a kiállító művész a következő példánkban. A falakon négyzetek, körök, háromszögek színes konstrukciója. Helyszín: vidéki múzeum. A megnyitóhoz komoly, hírneves ember kell. Szívesen jön: külföldi magyarral pénz, utazás is jöhet. Általában persze nem jön. A művész elhagyta a szeretett hazát, persze

488