Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
A vallástudományi konferencia előadásai - Gecse Annabella: „…egyházy styljére nézve előkelőbb helyet érdemel…” Adalékok Méhi (Včelincei) XX. századi vallási néprajzához
TISICUM XXIII. - A VALLÁSTUDOMÁNYI KONFERENCIA ELŐADÁSAI „A 60-70-es évek után az egyházzal kapcsolatban a falusiakban kialakult „korlátozott” viszony és a több mint másfél évtizede tartó szlovák nyelvű pasztorálás együttes okozója annak, hogy ma a falu lakosságának döntő többsége „a maga módján vallásos.”... A katolikusok valós számához képest azonban elenyésző a liturgikus közösség ...A Méhiben lakók hitélete a fent többször említett két dátum (1941-1990. G.A.) között a „népegyházi” vallásosságból „társadalmi kereszténységgé” vált. A „társadalmi kereszténység” jellemzője a vallási előírások illemszabállyá, a vallási gyakorlatok külsőségekké üresedése mellett a liturgikus közösség, illetve a legnagyobb ünnepeken és az életfordulókon a templomba járók száma közötti nagy különbség. ... Elképzelhető, hogy a papi szolgálat minőségének kritikája. ”167 168 Beszélgetéseink során kérdésemre - erősödött-e a hitélet 1989 óta - hangsúlyos nem válaszokat kaptam. „Nem, mert ez a generáció, aki akkor megszokta, hogy nem járhat a templomba, az most se jár. Csak az idősebbek.”'61 Atemplomjáró, vallásgyakorló közösség tagjai, az önkritikát sem mellőzve megfogalmazták, hogy a faluban megforduló plébánosok, helyettesek lényegében inkább rontottak a helyzeten. Nem tették vonzóvá a vallásgyakorlást azok számára, akiket esetleg meg tudtak volna szólítani. Többen is említették azt az esetet, amikor a plébános egy magasabb rangú egyházi személlyel együtt celebrálta a búcsúi szentmisét. Meghívta a murányi szlovák énekkart és a szlovák kántort, nagy egyházi ünnep volt a mise - csak nem Szent István és nem a méhi templom búcsúünnepe. Szent Istvánról sem a prédikációban, sem más szövegben egy szó sem esett, nem hangzott el Szent István-ének, sőt egyetlen magyar ének sem. Egy-két mondat kivételével szlovák mise volt Méhiben. Ezt a vallásgyakorló közösség úgy értékeli, hogy a plébános ezzel is egy nagy esélyt szalasztott el. Ugyanis azon emberek körében, akiket Pusztai Bertalan (is) a társadalmi vallásosság gyakorlóinak nevez, tehát a lényegében keresztény értékrend szerint élőknél, akik rendszeresen nem, de nagy ünnepeken elmennek a szentmisére, ez hosszú ideig ható visszatetszést keltett. Másik érzékeny pontot a himnusz jelent. Mivel a vallásgyakorló hívek is tisztában vannak azzal, hogy a magyar himnusz éneklése sértheti a szlovák papok érzékenységét, a szlovák plébánosokat fel szokták rá készíteni, nagy ünnepek előtt előre szólnak. Méhiben az a szokás, hogy a mise végén eléneklik a himnuszt, de nem mások bosszantására, hanem azért, mert „nekünk ez egy ima”. Egyetlen plébánost tart számon az emlékezetük, aki ezt megértéssel fogadta. Karácsonykor történt az az eset - amikor a templomban szintén sokan voltak az alkalmi vallásgyakorlók -, hogy a himnusz éneklése közben a plébános kiment a templomból, befejezettnek nyilvánítva a szentmisét. A ministránsok nem kísérték ki, ezért a himnusz után a plébános visszajött, és a kántorral együtt leszidta a ministránsokat ezért. Akik abban az évben akkor voltak másodszor templomban, azt a tanulságot szűrték le ebből, hogy a plébános karácsonykor békétlenséget szít a templomban. „Hiába mennek el a templomba, hogyha a pap nem olyan, hogy abban megbízhatnának. És akkor már ügy állnak hozzá, még ha új pap jön is, hogy hát... ez ki tudja, milyen. Hogy olyan, mint a többi. Na, ez kiváltja az emberekből, hogy már nem érdekli őket, nem kíváncsiak. Sok veszett el így is." Hibának érzik azt is, hogy Méhi problémáit a hivatalos egyházi feljebbvalók rendszeresen azzal hárítják el, hogy gazdag falu, ott úgyis 167 PUSZTAI Bertalan 2001.158. 168 Saját gyűjtés. Szabóné Danko Irma, sz.1935. minden megoldódik, ezzel hozzák összefüggésbe a papok gyakori elhelyezését is. „Hogy jól van oda úgy is. Mert akkor ilyen gyakran nem cserélgetnék. Nem cserélgetnék..." „Itt, itt az a baj, (XY-nál) is az volt a baj, hogy ha mentünk is hozzá: Ó, Méhi gazdag falu, ottan minden megvan - ez volt a vélemény. És akkor minden papnak ez volt mondva, azt hitték, hogy itt aranybánya vagy mi van. Azelőtt voltak gazdag emberek, de most már egyformán mindenki munkanélküli, ő meg még most is ilyen megjegyzéseket tett, mikor utoljára itt járt. ” Mindamellett a vallásgyakorlók a falu többi lakójának hozzáállásával sem elégedettek. Megítélésük szerint a rendszerváltás nem érezhető a vallásgyakorlásban. Az 1940-es évek vallásosságában szocializálódottak azt a vallásosságot gyakorolják, a fiatalabb nemzedékeket viszont ez nem tudja integrálni, a plébánosok pedig nem tudják őket megszólítani. 2011 -ben a felsorolásban utolsó lengyel atya is elkerült Méhiből, egy ideig a környék papjai váltakozva helyettesítették. 2012 végétől a Tornaiján szolgáló Vojta Richard járt Méhibe is. Nem hosszú ideig maradhatott Tornaiján, de munkájának ma is van nyoma, Méhiben is. Amellett, hogy rendszeressé tette a szentmisét, a közösségépítésben is jelentős eredményeket ért el. Egyrészt a korábbi 15 főről 30-40-re emelkedett a rendszeres templomjárók, a szentmisét rendszeresen hallgatók száma. Másrészt megtalálta a közös hangot a fiatalokkal, valamelyest pótolva ezzel a korábban nem rendezett hittanoktatást. Méhibe érkezése előtt a szinte homogén katolikus falu iskolájában (az iskola valóban az egyház tulajdona, mint a levéltári források is több helyen utalnak rá, a község bérleti díjat fizet érte) a tornaijai református lelkésznő is tartott istentiszteletet. A plébános az egész térség helyzetét akkor látja megmenthetőnek, ha a plébánosok, papok hozzáállása nem megfutamodó. „Azt tudom, hogy ha nem vagyok ott, az borzasztó sokat tesz. Az ember nem tud úgy foglalkozni az emberekkel, mint kellene. Másik dolog az, azt ott is most próbálgattuk.... Most tartottam a fiataloknak ott felkészülést bérmálásra. Péntekenként találkozunk, és mindig azt csináljuk, hogy megvolt a hittan, és akkor volt egy olyan ötletem, hogy vacsorázzunk együtt a plébánián, de úgy, hogy én elkészítettem az első vacsorát, és akkor a következő vacsorát másik. Hát nem mindig ment az, de énszerintem kell ott is az, hogy. ..Ha az ember őszinte papként, ha tényleg szereti az embereket, akik ott vannak, eggyé válik velük, az ő falujukkal, településükkel - ha ott lakik. Ha oda van helyezve, egy ideig biztos ott lesz, mellékes (hogy meddig - GA). Automatice mikor oda van helyezve, méhi lakossá válik. És ha együtt tud érezni a faluval, az emberekkel, a templommal, a magáénak tekinti, hogy ez a mienk, ez nem a tietek... ez a hozzáállás akkor sürgeti, hogy hogy néz ez ki, csináljuk meg, próbáljuk meg. És sokszor közben azt látja az ember, hogy azt gondolta, hogy itt nem lehet semmit csinálni, és közben a munka alatt az emberek összekovácsolódnak. A papnak kell, hogy legyen egy ilyen összekovácsoló szerepe valóban. Mindazonáltal nem lehet mindenkit megszólítani, ez képtelenség, de azt hiszem, hogy ez az útja, hogy együtt érezzen a pap azzal a hellyel, ahol lelkiatya. Megpróbálni megtenni mindent azért, hogy egy közösség legyen - és hogy egy közösség legyünk. ”169 169 Saját gyűjtés. Vojta Richard, sz. 1975. 348
