Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
Művészettörténet - Egri Mária: Sváby Lajos esszéi
TISICUM XXIII. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET mellé hasonlónak ítélt megállapításokat. Festészetének, esszéinek is ez a személyiségéből táplálkozó asszociációs mozgás a forrása. Sváby mindig szükségét érezte, hogy gondolatait szavakkal is rögzítse. Rengeteget olvasott élete során - amelyekből kiválasztódtak kedvenc írói, olvasmányai. Könyvélményei kapcsán szellemi találkozásairól, véleményéről elmaradottnak vélt képzőművészeti produkcióinkról, napi lehetőségeinkről, idetartozóan az egyetemmé avanzsált Képzőművészeti Főiskola történetéről. Több részben érinti felfogását festészetről, a művek érzékelhetőségéről, befogadásáról. ír néhány tanáráról: Kmettyről, Bernáthról és néhány kortársáról: Gruber Béláról, Szilágyi Lászlóról és barátairól, Szász Imréről és Huszárik Zoltánról. Utóbbi szövegének a nyelvezete is figyelemreméltó. Filminterpretáció - a látottak szavakba sűrített impressziója. Asszociációkkal olvas, keresi a közös gondolatokat. Nemcsak a sajátjait, választott íróinak fricskáit egymással is szembesíti. Nem azért idéz, hogy saját gondolattalanságát pótolja, fel sem merül nála, hogy idézetekkel fitogtassa saját műveltségét. Ő a similis simile gaudet alapján örvendezik az övéire rímelő gondolatoknak. Az érintkező elméletek mezsgyéje az ő fejéből indul, keresztezésüknél viszont olyan szerzők gondolatai is találkoznak, akiket az időtáv miatt csak Sváby kapcsol össze - Szókratész, Montaigne, Kafka, s gondolataihoz széles körben társulva a magyar irodalom jelesei. Esszéinek sajátos megjelenítő stílusához hozzátartozik hétköznapitól sokszor eltérő szóhasználata. Egy-egy kifejezése nyomán azonnal beindul vizuális fantáziánk. Igéi, valahonnan gyerekkora bugyrából előbújó főnevei, jelzői nemcsak tényközlők, de rejtik végtelen empátiáját, szeretetét. Mestere a tűhegyre tűzött jó-rossz pillanatok megjelenítésének. Festékkel, szavakkal egyaránt. Ritka képességgel fedezi fel másoknál is a hasonlókat: az orwelli tócsát, a bolgár ikon száján a félrecsúszott mosolyt, az „ország legnagyobb szobrászának” alzheimeres csoszogásában az örök kópé kajánságát, a „bambulává" betegült Kecskés Zolti fellobbanó segítőkészségében az „élet szépségét”. A leírtak lényege a mondatok belső, mögöttes szövetében van. Asszociatív érzelmi töltésükben, s abban a varázslatos stílusban, ahogy szinte az élőbeszéd színességével, gesztusaival hinti elénk azokat. Mint ahogy festészetében, írásaiban is személyessége érvényesül. Láthatóan élvezi a szöveget, a benne rejlő humort, és minden sor azonnal képpé válik benne. Mesélhető, lejátszható képpé, amelyek gesztuskészlete, grimaszai, mimikája festményeihez is adaptálható. Képtelenség a tizennyolc esszében érintett, ezerféle módon szétágazó, mégis kapcsolódó gondolatait röviden összefogni. Minden gondolata továbbiakat gerjeszt, válaszra ingerel. Elmélkedései, feltoluló emlékei ide-odapattanó képzettársításai révén képeihez hasonlóan nem adják magukat könnyen. Többször is újranézni, olvasni, ízlelgetni, érlelni kell festményekben, leírt gondolatokban megjelenő képzeteit. Ez a kis kötet ő maga: teljes személyisége - az ő szavaival élve - minden személyességével, azaz egyediségével együtt. Megkísérelve mégis a lehetetlent, tartalmuk szerint kiemelve idézünk néhány írásából. Szeretnénk legalább valamelyest érzékeltetni az alig publikált kis kötet nagyszerűségét. Homokon fekvő figura, 1977 (o. v., 120x100 cm) Egymást érintő gondolatok Rengeteget olvasott élete során - amelyekből kiválasztódtak kedvenc írói, olvasmányai. A számára lényeges összegzések megmaradnak benne, újabb olvasmányaiban fellelt hasonlókkal társulnak. Nemcsak sajátjaival állítja párba vagy szembe a kiemelt gondolatot, de választott íróinak szellemi szösszeneteit egymással is ütközteti. így kerül egymás mellé Jorge Luis Borges, Montaigne, Szókratész, Kafka és így tovább. Álljunk meg egy percre Montaigne A tapasztalásról könyvénél - Sváby szerint a „Valaminek kapcsán-könyv’’-né\. Belőle idézi Szókratészt, Szókratész és Memnon erényről folytatott polémiáját. Férfi erény, női erény, közéleti és magánemberi, gyermeki és aggkori. „Ez ám a pompás! - kiáltott Sokrates. - Mi csak egy erényt keresünk, és íme, rajban jönnek. Szinte látom, hogy még a karjait is széttárja örömében, és nevetve mondja: fölteszünk egy kérdést, s kaptárnyi zümmög vissza. ” Sváby élvezi a szöveget, a benne rejlő humort és minden sor azonnal képpé válik benne. „Látom magam előtt’’ - idézi a görög filozófust, én viszont azt látom, ahogy Sváby lejátssza Szókratészt: ahogy karjait nevetve-széttárva örömködik. Mint ahogy a kitörő öröm, a kuncogó, röhögcsélő öröm, a kajánkodó, a káröröm is megjelenik a Homokon fekvő figura, a Jó hír, a Szép lány, a Kapaszkodás, a Szégyenszemre hi-hi-hi, a Függöny előtt képein. Sváby az esszéiben nem azért idéz, hogy saját gondolattalanságát pótolja. Nem is azért, amiért Montaigne, azaz „nem úgy van-e, hogy jobban keressük a hivatkozás dicsőségét, mint az állítás igazságát?” Nála fel sem merül, hogy idézetekkel fitogtassa saját műveltségét. Ő a similis simile gaudet alapján örvendezik az övéire rímelő gondolatoknak. Az érintkező elméletek mezsgyéje az ő fejéből indul, keresztezésüknél viszont olyan szerzők gondolatai is találkoznak, akiket az időtáv miatt csak Sváby kapcsol össze. Sokrates, Montaigne, Kafka. 278
