Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Vallástudomány - Puskás Zoltán: Egy sírfelirat ürügyén
PUSKÁS ZOLTÁN: EGY SÍRFELIRAT ÜRÜGYÉN így a témát taglaló szent és kinyilatkoztatott írások tanulmányozása sem „menő” vagy egyenesen gúny tárgya, legfeljebb „divatos”, esetleg mint valami réges-régi „irodalmi egzotikum” jöhet számításba. Pedig, mondani sem kell, hogy a mai „nyugati” civilizációs értékrend előtt, minden kultúra „vallásos” volt, életelveivel és minden, túlvilágra vonatkozó elképzeléseivel együtt. A bibliaolvasás és hitgyakorlás elődeink mindennapjainak fontos része volt, elég, ha csak a földdel kapcsolatos munkálatokra, az eucharisztiára vagy az éves ünnepkörökre gondolunk. A halálképet még nem a vámpír-zombi és horrorfilmek kétes értékű illusztrációi jelenítették meg, mivel még volt fogékonyság a misztériumok, a szentségek és bizonyos „átlépések” komolyan vételére. Az ember nem csak hétvégén volt vallásos, hanem életének minden tevékenysége fölfelé mutatott. A közösségek lelki vezetői pedig elvileg mindent megtettek annak érdekében, hogy a könyvek üzenetét megnyissák a hívek előtt, akik azután saját életükre vonatkozóan próbáltak az éppen felmerülő alapkérdésekre választ kapni, az emberi életben bekövetkező fordulópontokra, határhelyzetekre, keserű történésekre magyarázatot találni. Minden azon múlt és múlik, hogy az üzenet ne csak objektív módon, mintegy kívülről hasson, hanem morális, egzisztenciális perspektívába kerüljön, és megvalósítható lehessen. A halottakért való imádkozás őszinte és teljesen természetes dolog volt, mivel a feltámadás hite is párosult mellé. Ha nincs feltámadás, az imának sincs semmi értelme, a test halálából pedig még egyáltalán nem következettek arra, hogy elenyésztével az emberi személy is semmivé válna. 3. A Jób könyvével kapcsolatos ismertetők többnyire felvetik az idők folyamán bekövetkező szövegromlás lehetőségét, fokozottan az „ismét körülvétetem (magam) bőrömmel” szövegrész tekintetében. Bár egyes vallásfilozófiai fejtegetések szívesen kitérnek e témára, és felvetik a kérdést, hogy egyáltalán az emberi individuum és az individuum saját teste, mennyiben tehető egyáltalán azonossá.7 A hétköznapi kommunikáció hátterében az ember gyakran gondolhat magára olyanképpen, hogy „valódi” lénye és annak hús-vér hordozója azért nem egy és ugyanaz a dolog. Tehát azért mert van testünk, még nem jelenti azt, hogy csupán a testünk volnánk mi magunk. Egyúttal azonban gondolatainkban nincs igazán helye olyan lénynek, aki mindenféle testi tulajdonságoktól független módon is képes lenne arra, hogy kimerítse számunkra az „élő emberi individuum” fogalmát. A meghalása után is létező emberi személyt tehát elég nehezen tudjuk elképzelni az általunk korábbról megismert teste nélkül, mert anélkül a világban való további egzisztálása számunkra képileg problematikusnak, nem megragadhatónak tűnik. Logikailag éppen elképzelhető az is, hogy valaki a halála után, a világnak akár egy másik helyén, ugyanabban a testben tovább létezzék mint aki vele azonos, de tudatunkban semmi esetre sem ő lenne az „eredeti”. Egy valaha testében létező személy csakis abban az esetben „élhetné túl” saját halálát, ha ugyanúgy a testi léte is valamiképpen folytatódna. Tehát esetünkben, ajánlatos különbséget tenni a világban élő ember és a „személy” között, mert a kettő nem azonos. Akik viszont hívők, azok számára elvben nagyon is elképzelhető, hogy létezzék valahol olyan erő és hatalom, amely képes arra, hogy a halottakat 7 DAVIES, Brian 1999.243-268. feltámassza, lehetővé téve, hogy újra élhessék régi testi létüket.8 A hívő ember számára az emberi személy tulajdonképpen olyanfajta „kiterjedés”, amely nincs kitéve semmilyen materiális szintű elmúlásnak és fizikai romlásnak, mint a „bőre”, vagyis nem is távozhat el a világból örök időkre azzal egy szinten. Van tehát olyan világnézet, miszerint a halál utáni élet éppen nem lehetetlen, de nem mint hús-vér ember, hanem egy másik, magasabb szinten létező ún. „szellemhordozó” személyként, aki számára, halála után még további, a különböző kultúrák halottaskönyveiből ismert „megvalósítási” lehetőségek is számításba jöhetnek. Szinte minden hagyomány kitér arra, hogy a lélekre a testtől való különválása után, amíg „ismeretlen helyen tartózkodik”, milyen további érési, tisztulási folyamatok várnak.9 Megfigyelhető, hogy Jób ebben a szövegben sem „csupán” lelki halhatatlanságáról beszél, hanem arról, hogy saját testében fogja újra meglátni istenét. Ezt mégsem kizárólag materiális szinten kell értenünk, mert Jób mindenekelőtt: hívő. Számára az egész kérdést a felismerés adott pillanatában saját hittétele fogja eldönteni egyszer és mindenkorra. A katasztrofális „próbatételek” materiális szinten ugyan gátolják abban, hogy örömteli földi mindennapokat lásson, de egyúttal a halálát is túlélni képes személyes „öntudata” számára a megismerés képessége nem vész el. Ez az idő alkalmas arra, hogy istenével való személyes kapcsolata újra frissé, „élővé” váljon (mert isten az élők istene és nem a holtaké), melynek nyomán lehetőség nyílik arra, hogy megváltás idején, ami a szöveg alapján ebben a világban meg is fog történni, a kirótt szenvedés integrálása a mindenkori létezésben megvalósulhasson. 4. Jób könyvének eredetét a történettudománynak máig nem sikerült megdönthetetlenül tisztáznia. Talán létezett egy rövidebb alaptörténet már a bálványimádó, bár más kultúrák vallási elképzeléseit is meglehetős rugalmassággal saját struktúrájába beépítő ősatyák korában (Kr. e. 2. évezred) is. Sajnos, ahogyan az ebből az időből származó ősi emlékek, ugyanúgy az egyiptomi bölcsességi iratok vizsgálata minden úgynevezett „adattudomány” számára szinte teljesen megbízhatatlan. A „szenvedés” problémaköre talán a babiloni száműzetésből való visszatérés után vetődhetett fel erősebben a Kr. e. Vl-V. században, és a zsidóság egy részét erősen befolyásoló görög műveltség beáramlása idején zárulhatott le a szerkesztés, talán egyiptomi, de inkább már izraeli területen.10 A mindenkori megújulást szimbolizáló özönvíz még eleven emlék, vagy a pénznemként megemlített „keszita” már Jákob pátriárka idejében is ismert fizetőeszköz volt.11 Erre a korszakra utal többek között a Jób12 hosszú életére (200 év) tett utalás is, amelynek végén boldog utódaival körülvéve ugyanolyan életteljességben távozik a földi életből, akárcsak a másik ősatya, Ábrahám.13 A hagyomány szerint ekkor a hit még „teljes” volt az 8 DAVIES, Brian 1999.257. 9 GÁON, Szádja 2005.175-194. 10 ARMSTRONG, Karen 1997.90. 11 Qesitáh - Id. Jób 42.11., valamint 1 Móz 33.19. 12 Jób = Cijjob neve már a legkorábbi átokszövegekben is feltűnik, és mint az ősatyák nevei is - nyelvtudományi kifejezésével élve - az ún. „mondatnév” kategóriájába tartozik. Jelentése kb.: „Hol van az Atya? BRIGHT, John 1999. 475.; PETERS, Benedikt 2004.23. 13 Jób 42.16-17. és 1Móz 25. 7-8. Nem mellesleg a hagyomány Ábrahámot tartja az első „egyistenhívő” ősatyának. UNTERMAN, Alan 1999.12. 631
