Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Művészettörténet - Irodalomtörténet
TISICUM XXII. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET Sickingen grófnőnek pedig öröme telik a nyalka legényben, és szívesen hozza a bort a kedves vendégnek. Hit, remény és szeretet-tel, egy igen szép látvánnyal záródott az élőképek sora, hogy aztán megkezdődjék a tánc, olyan kedvvel, melyen nem fog ki még a hajnal sem.”2 Ez volt az a kor, ahol a vallásosság, a katolikus hit melletti kiállás, a magánéletben is a kultúra hétköznapi jelenléte, a közelgő, majd a nem régen elmúlt millenniumi hangulat és a családi kapcsolatok révén a gróf Nemes család felépítette kápolnáját, megvásárolta Ricorboliban a festményt, s a Vastagh György által festett eredeti oltárképet lecserélte a firenzei festőére. Az oltárkép cseréjét megerősítette Simon János kőművesmester, aki 1943-ban végzett renoválási munkákat a kápolnán, s az oltárkép helyén már ezt a képet látta. Elmondása szerint a gróf Nemes család a festményt nagy becsben tartotta, s értéke miatt a közelébe sem engedett senkit. A család jelentőségét bizonyítja, hogy a két világháború között a tomaji kastélyban többször megfordult a szomszéd Kenderesen birtokos Horthy Miklós is. A kutatásban itt tartottunk, mikor megkértük dr. Prokopp Mária művészet- történészt, a korszak szakértőjét, hogy a képet tekintse meg, és mondjon róla szakvéleményt. Dr. Prokopp Mária a XIV. század második felére, Firenzébe datálta a képet, valamint javasolta, hogy mutassuk meg Wierdl Zsuzsa restaurátornak, aki specialistája ennek a kornak. Wierdl Zsuzsa vizsgálata megerősítette eddigi feltételezéseinket. A biztató jelek hatására e-mailben megkerestük a firenzei Uffizi Képtár szakértőjét, Angelo Tartuferi urat, aki az elküldött fotó alapján tovább szűkítette kutatásainkat, s a festmény szerzőségét Giovanni del Biondo személyében vagy körében tanácsolta keresni. Dr. Prokopp Mária további értékes kutatásai alapján derült ki, hogy Ricorboliban (ez Firenze egyik kerülete) az 1900-as évek elején részben lebontottak egy középkori templomot, a Santa Maria a Ricorbolit, melynek néhány műtárgyát az újjáépítés érdekében értékesítettek. Ez feltételezéseinkkel összevág úgy időben, mint a festmény hátulján levő Ricorboliból származó kiviteli pecséttel. A kép útja most már Tomajpusztáig nagy bizonyossággal követhető volt, s Bollók Emiltől is hallottam a 60-as évekbeli kunhegyesi beszállításról néhány szót. 1959-ben került Bollók Emil plébánosnak Kunhegyesre, az ő visszaemlékezése alapján tudjuk, hogy az akkorra elnéptelenedő Tomajpusztán a kápolna még ép volt. Az utolsó szentmise 1965-ben volt. Ekkor történt, hogy környékbeli fiatalok betörtek a kápolnába, s megrongálták a berendezést is. Emil atya a menthető műtárgyakat bemenekítette a kunhegyesi plébániára, ahonnan mi szállítottuk be az akkorra már mindenki által elfeledett történetű festményt a szolnoki Damjanich János Múzeumba. Emil atya halála nem tette lehetővé, hogy tőle több részletet megtudjunk, de kunhegyesi lakosok visszaemlékezése és Tóth Gáspár plébános - aki Emil atya utóda volt - írása nyomán, melyben az atya elmondása alapján számolt be a mentőakcióról, megtudhatunk további részleteket: „Amikor Emil atya 1959-ben idekerült és kimentek 16-an kerékpárral, a kápolnát még teljesen épségben találták, a gazdasági cselédek házai, az iskola, a kút még megvolt. Az iskolacsengő valahová a Nyírségbe került Barnácz György abádszalóki káplán közvetítésével. Minden hónap utolsó vasárnapján volt szentmise. A hatvanas évek elejétől abádszalóki fiatalok rendszeresen jártak ki randalírozni a kápolnához. 2 Kosa Károly: www.kosakaroly.hu/irasok/vadaszat/banhalma Az ablakokat patkószeggel többször belőtték, így azokat megpróbálták dróthálós üveggel pótolni. Véglegesen 1964-ben nagyhéten, nagypénteken ment tönkre, egy hét alatt lepusztították. A szép faajtót és a dróthálós üvegablakokat nagy vasdarabbal betörték. A nagyobbik harangot ledobták, de elvinni nem tudták. A tetőszerkezet lemezeit és fa szerkezetét megbontották, így azt egy viharos széllökés könnyen leemelhette helyéről. Az elkövetők a kápolna közepére piszkoltak és dinnyehéjjal letakarták. A falra ezt írták: Éljen Sztálini Az utolsó szentmise 1965-ben volt. Emil atya ezek után menteni próbálta a még menthetőt. Miután az első padokat fölégették, a megmaradt padokat a tomajiak segítségével szekéren a tomajmonostori templomba vitték, ahol ma is jó állapotban vannak. Szemtanúk elmondása szerint a feszületet egy ember a villámhárítóval együtt leszerelte és motorral elvitte. Emil atyáék folytatták mentőakciójukat. Bakó és Susa nevezetű ismerőseivel kiment és a megmaradt harangot leemelték. A két harang Alsóvadászra került 8.000 Ft értékben. Egy Bihari nevezetű káplán jött a harang átvételére. Szentpéteriné Etelka elmondása szerint kunhegyesi osztályuk kint volt kirándulni, felírták a sírkövekre a nevüket, de nem tettek kárt. Pál Józsefné Marika osztálytársaival a törött ablakon bemásztak és próbálták lemosni a falon lévő márványdíszeket, mentették még a menthetőt. Kádár érsek úr 1980-ban úgy nyilatkozott, hogy a kápolnát nem érdemes újjáépíteni, mert azt úgy is csak újra megrongálják. Az érsek úr engedélyt adott a lebontásra, de hát ki akarta lebontani? A kápolnát azóta is az enyészet, az időjárás és sajnos még ma is a vandalizmus bontogatja. Egyszer jelentették, hogy a kápolna körüli mezőn kóbor kutyák emberi csontokkal szaladgálnak. Emil atyáék ekkor fedezték fel, hogy a grófi kriptát is feltörték, a koporsókat összetörték, a csontokat kiszórták. A maradványokat, a csontokat és a gyermek koporsóban talált állatfigurás gyermekjátékokat bevitték és a katolikus templom háta mögötti feszület mögé temették el. A templom belső falán fekete márvány emléktábla őrzi a halottak nevét.”3 E visszaemlékezésben a festményről nincs szó, de szóbeli közlésekben, mint ahogy már említettem, az ottani lakosok és maga Emil atya is elmondta, hogy a képet ott találták a rongálás után, a földre ledobva, arcra borulva. A firenzei festményről való hallgatás oka minden bizonnyal annak értékének ismerete volt. Ahogy Simon Jánostól már idéztük, a grófi család 1943-ban tökéletesen tisztában volt annak értékével és származásával. Bollók Emil szintén tudta ezt, hiszen az 1944-ben Magyarországról elmenekült grófi család az idők múltával egyre többet látogatott haza Kunhegyesre Bécsből. Gróf Nemes Ferencnétől tudom, hogy Emil atya az ő segítségükkel írta meg a Nemes család történetét, s együtt alakították ki a környéken jótevőként ismert család halottainak új nyughelyét is a tomajpusztai kripta feldúlása után. Gróf Nemes Ferencné elmondásából ismert az is, hogy az atyával többször beszéltek a festmény sorsáról is. A kunhegyesi templomban nem tudták elhelyezni, mert annak állapota, a falak vizessége ezt nem engedte meg. A legjobbnak azt tartották, hogy Emil atya azt a plébánián őrzi meg és helyezi biztonságba. 2013 szeptemberében a szolnoki Damjanich János Múzeumban bemutattuk a nagyközönségnek a táblaképet. A megnyitó alkalmából dr. Prokopp Mária művészettörténész foglalta össze közel három éves közös munkánk eddigi eredményeit. Adataink finomítása, a mű szerzőjének megállapítása és helyének meghatározása a művészettörténetben, valamint a festmény restaurálása van még hátra, ami talán még fontosabb 3 Kunhegyesi Híradó, 2007. szeptember 590
