Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Történettudomány - Kasza Csaba: Málta–Szigetvár. Ok–okozat?
TISICUM XXII. - TÖRTÉNETTUDOMÁNY Műnt Atlas ez a kalózkodás jelentette a rend egyik fő anyagi bázisát is, mivel nem voltak jelentős birtokai. Érnie Bradford neves tengerészeti historikus írja a lovagokról Great Siege című művében - „a lovagok kezdetben elsősorban ápoló testvérek, másodsorban katonák voltak, később elsősorban tengerészek, másodsorban ápoló testvérek lettek. Rodoszon a legnagyszerűbb tengerészekké váltak, akiket a Mediterráneum valaha is ismert, és nem lévén képesek az ellenség ellen a szárazföldön harcolni, keresztény kalózokká lettek a Török Birodalom oldalát dárdaként döfködve. ”1 Ez volt az a sürgető ok, ami miatt Szulejmán 1522-ben megtámadta Rodoszt háromszáz hajóval és több mint 50.000 katonával, és sikerre vezette a török fegyvereket. A rend serege 600 lovagból és 4500 fő katonából és helyi milicistából állt. A tízszeres túlerő ellenére hat hónapba (június 13-tól december 31 -ig) és jelentős emberveszteségébe került a töröknek a sziget elfoglalása. Már itt megmutatkozott az utánpótlás, a logisztika jelentősége a tengeri hadviselésben. Ma úgy mondanánk, hogy a lovagoknak esélyük sem volt a sikeres védelemre. Rodosz mindössze 30 kilométerre fekszik a török partoktól. Ez a kis távolság kétszeresen hátrányos volt a lovagok számára. Egyrészt lehetővé tette a folyamatos utánpótlást a törököknek, az időjárástól függetlenül, ami a kor hajóit és az évszakot tekintve nagyon fontos tényező volt. Másrészt, a keresztény erők meg sem kísérelték, hogy utánpótlást juttassanak, netán felmentő sereget küldjenek a rend megsegítésére. A török „hazai pályán játszott”, csak idő kérdése volt a győzelem. Mindezek ellenére a rend a szó szoros értelmében csak akkor 1 1 BRADFORD, Ernie 1964.22. adta meg magát, amikor minden muníció és élelem elfogyott. Szulejmán nagylelkűen szabad elvonulást adott az életben maradt lovagoknak, minden ingóságukkal, ereklyéikkel, szolgáikkal együtt. 1523. január 1-jén a lovagok behajóztak Philippe de Villiers de L’lsle-Adam nagymester vezetésével, és elindultak nyugat felé. Szulejmán joggal gondolhatta, hogy a föld nélkül maradt Lovagok örökre kihajóztak a történelemből is, de legalábbis a rodoszi bázisú, szervezett keresztény kalózkodásnak örökre vége. Nagyot tévedett! Nem vette figyelembe, hogy az életben hagyott lovagokkal életben hagyta a „know-how”-t, a kétszáz éves tudást, tapasztalatot a kalózkodást illetően. A lovagok között kiváló hajóépítő mérnökök, navigátorok, kapitányok és nem utolsó sorban fegyelmezett harcosok voltak. A fegyelem egy szárazföldi seregben is nagyon fontos, de a tengeren százszorosán az, mivel a tengeren a vízzel, a hajóval is meg kell küzdeni, nemcsak az ellenféllel. És a rend tovább akart élni, új hazát találni magának, megőrizni a régi struktúrákat, birtokokat szerte Európában, és tovább harcolni Istenért a pogányok ellen. A nagymester nem is ment Messinánál tovább, ahol rögtön megkezdte a tárgyalásokat Máltáért V. Károly képviselőjével. (Máltát és Szicíliát ebben az időben a spanyol király uralta.) Hosszas tárgyalások után, 1530. március 24-én Málta, Gozó és Tripoli (ma: Libia) a rendnek adományoztatott. Amíg a nagymester új hazát próbált szerezni, addig a rendtársak tovább folytatták a harcot a pogány ellen a tengeren, szicíliai és itáliai kikötőket használva bázisul. Olykor besegítettek a velencei, genovai, spanyol ha- jóknak-flottáknak védelmezni a keresztény kereskedőket és áruikat, és 574
