Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Néprajz - Benedek Csaba: Tárgyaink utóélete. Régi és modern anyagok újrahasznosítása napjaink társadalmában
TISICUM XXII.-NÉPRAJZ Ahhoz, hogy megértsük, mi szükség van egyáltalán ilyen tárgyegyüttesek leltárba vételére, először azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek a tárgyak valóban fontosak-e a tudomány számára, vagy nélkülözhetők a gyűjteményekből. Amennyiben a parasztságot merev, mozdulatlan, sosem változó társadalomnak tekintjük, ezek a mai eszközök kilógnak vizsgálatunk tárgyából, idegen tárgyakként lebegnek a térben, mint Mohamed koporsója. Ha azonban a fenti példa nyomán indulunk gyűjtőútra, láthatjuk az új anyagok, szerkezetek tökéletes beépülését a helyi kultúrába, függetlenül attól, hogy erősen hagyományőrző vidéken járunk-e vagy sem.7 Ki perzselne szalmával disznót ma, mikor gázpalackkal sokkal egyszerűbb ugyanazt a munkafolyamatot elvégezni! Ki ellenezné ma a burgonya vetését, holott tudjuk, termesztése komoly ellenállásba ütközött elterjesztésekor?8 Gondolunk-e arra ma, hogy három évszázada a kukorica még ismeretlen növény - a jobbágyok ellenzik, de Arany János már úgy ír róla, melyhez társas munkák, babonák, dalok kapcsolódnak? Bekerül a népi gyógyításba, gyermekjátékok készülnek belőle, s tárolására szolgáló építményeit ma vidékenként tipizáljuk.9 Mindez a népi kultúra lényegi vonásából ered: Ha egy új szerszám, eljárás, anyag jónak bizonyul, rövid idő alatt beépül a helyi gyakorlatba, habár a külső szemlélőnek úgy tűnhet, nincs változás. „Az újítások, mert alig észrevehetőek, azonnal beépülnek, s egyben múlttá Is válnak, megrögződnek, tapasztalattá lényegülnek. Azaz beépülnek a hagyományos kultúrába. Ez azonban nem több, mint a közösség állandó és önálló tapasztalatgyűjtése, felhalmozása. (...) Ha az új elem bekerült, vagy a meglévő külső erő hatása ellenében épült ki belső anyagokból, hirtelen és újonnan, a meglévő egész lényegével egyezik. Idomul a nagy egészhez, már nem tűnik újnak, már nem idegen. Ki firtatná korát, hiszen hasznos, szükséges és senkinek nincsen ellenére. Része a következő generációra hagyományozódott örökségnek, az életet, a fennmaradást biztosító védelmi rendszernek. S a jelen szempontjából, a használók oldaláról, jelent-e valamit az, hogy ötven vagy kétszáz éves, esetleg tíz-húsz generációt átlelő? „Apámtól hallottam”, „öreganyám mondta”, „a régi öregek így csinálták” - az ilyen meghatározások összefolynak az időtlenségben, s éppen az időtlenségük, kortalanságuk az érték megtestesítője, kifejezője a használók szemében,”10 11 A hagyományos társadalmakban például a viseletnek nem csupán az emberi testet védő funkciója volt, jelző szereppel is bírt, melyek a történelem során változásokon mentek keresztül. Kiváló példa erre a székely vagy jászsági viselet időről-időre történő jelentésváltozása." Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor már nem a falusi közösségeket vizsgálja, nem a népi kultúráról, inkább csoportszimbólumokról beszél (s a végén az egyénig kíséri ezek jelentését): két nem, korcsoportok, foglalkozások, társadalmi rétegek, vallási csoportok, szubkultúrák szimbólumait boncolgatja (magyarságszimbólumok, Amerika szimbólumok). Egyes tárgyak iránti heves érdeklődésnél felhívja a figyelmet szubjektív értékükre (hatvanas években a farmernadrág, nyolcvanas években a hűtőláda).12 „A szimbólumok csoportokhoz kötöttsége másfelől azt is jelenti, hogy a különböző csoportok másként dekódolják a szimbólumokat; egy olyan tárgy, ami a „népiséget" jelképezheti egy külföldi, vagy egy a „népet” 7 A népi kultúra erre vonatkozó megnyilvánulásáról lásd: SZABÓ László 1978. 46-55., valamint SZABÓ László 1993.180-187. 8 KOSA László 1980.17-24. 9 SZABÓ László 2008.83. 10 SZABÓ László 1978.47. 11 GAZDA Klára 1998.92-94.; BATHÓ Edit 2013.22-36., 143-157. 12 KAPITÁNY Ágnes-KAPITÁNY Gábor 2005.11. csak kívülről szemlélő polgár számára, stilizált álnépiességként lepleződik le a népiség ideológiai felvállalóinak szemében. (...) Ha az egyes tárgyak ekként csoport-, illetve kultúra szimbólumokként (is) értelmezhetők, akkor ez a legkisebb csoportig, a legkisebb kulturális egységig: az egyénig érvényes. Egyes tárgyak egyén szimbólumokká válnak, egy-egy egyén sajátos kultúráját testesítik meg. Az örökös számára például az örökölt tárgy sokszor az örökhagyó (egyén) szimbóluma, (aki viszont egy egyszemélyes - vonzó, taszító vagy éppen közömbös - kultúrát is megtestesít, s az adott tárgyhoz való viszonyt nagymértékben meghatározza, hogy azt a kultúrát, amit az elhunyt képviselt, az örökös vonzónak, taszítónak vagy közömbösnek tekinti-e?).13 Gyűjtéseim Legújabb korunkban felgyorsult az új, modern anyagok, technikák, technológiák elterjedése, s így hirtelen sok termék, eljárás került az emberek közelébe, melyeket vagy igyekeznek valamilyen módon felhasználni, ha lehetőség adódik rá, vagy védekeznek ellene, távol tartják maguktól, esetleg szemét keletkezik belőle. Gyűjtéseim során 15 év alatt a Dunakanyartól Székelyföldig, Felvidéken vagy az Alföldön mellékesen mindig megfigyeltem, mit kezdenek a hasznavehetetlen vagy eredeti rendeltetésükre már nem használható tárgyakkal, illetve mi történik a teljesen új anyagokkal. Mikor fényképezőgépem lett, már dokumentáltam is, mely vidékeken milyen újabb ötletekkel állnak elő az emberek, mire tudnak hasznosítani bizonyos tárgyakat. A későbbiek során 2006-tól már céltudatosan is megkérdeztem adatközlőimtől, egy-egy új szerepben tetszelgő tárgy sorsát, életútját, rendeltetését s új használati helyének, felhasználásának mikéntjét. Egy idő után azonban rájöttem, hogy a spontán gyűjtés nem minden esetben megfelelő, olykor igen nehézkes is, mivel az új anyagokra gyakran csak szükségmegoldásként tekintenek az emberek, s legtöbb helyen egyáltalán nem büszkék felhasználásukra. A műanyagok, fémeszközök gyakran furcsán hatnak hagyományos környezetben, leggyakrabban szükségmegoldások csupán, ezért újrahasznosításuk is gyors, sokszor hanyag munka eredménye, s az emberek titkolják beépülésüket a tárgyi kultúrába. „Valamely szerszám egyedi vonásai ellenére is megfelelhet az egy-egy eszközféleségről alkotott ideálképnek. Az ilyen szerszámról azt mondják a mindennapos beszédben, hogy rendes, jó állású, valóságos, megkülönböztetve a rendetlen, nem valóságos, gaz- dagyalázó, hitvány szerszámoktól, melyek ennek a normának már nem felelnek meg.”u Ezekről az eszközökről és használatukról a tulajdonosok legtöbb alkalommal lekicsinylőén, becsmérlően szólották, s gyűjtésüket, dokumentálásukat, fotózásukat nehezen értették: „Mire kell ez magának? Csúnya! Mit fognak szólni rólam, ha kiderül, hogy ez a hitvány gyümölcsszedő az enyém?” Ilyen s ehhez hasonló véleményeket fogalmaztak meg adatközlőim számos esetben, de előfordult olyan is, mikor megtiltották az elhasznált traktorgumi itatóvályúként való újrahasznosításának fotózását. Ettől kirívóan eltérő mentalitással Pató Sándor tiszaföldvári gazdánál találkoztam, akinek unikális találmányai kuriózumnak tekinthetők, s egész közössége büszke munkáira.15 Szabó László szerint is a paraszti 13 KAPITÁNY Ágnes-KAPITÁNY Gábor 2005.12. 14 FÉL Edit-HOFER Tamás 1964.18. 15 Ez azonban ritka kivétel, s ilyen mértékben, mennyiségben nem jellemző a népi kultúrára. BENEDEK Csaba 2010.73-86. 346
