Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
TISICUM XXI. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET Alap, a megyei tanács népművelési osztálya, a szakszervezetek, a múzeum képviselőiből és meghívott szekértőkből összeállított zsűri éppen ezért komoly és alapos munkát végzett tegnap a képzőművészek által beküldött képek elbírálása során. Körülbelül 65-70 olajfestmény, aquarell, grafikai munka közül válogatta ki a zsűri a kiállításra érdemeseket. S szigorú mértékkel mérve valóban csak a legjobb alkotásokat vette figyelembe. A bizottság tizennégy festőművész alkotásait rostálta meg... A legtöbb képet a szolnoki művésztelep lakói küldték be. Chiovini Ferenctől öt olaj- festményt fogadott el a zsűri. Bizonyára megragadja majd a kiállítás látogatóit is a mesteri kézzel festett Önarckép, a Zagyva-parti téli táj, a havas utcán ballagó Lovasfogat vagy akár az ősz színeiben pompázó Falusi udvar is. Botos Sándor Munkácsy-díjas hét kiállításra kerülő képe közül a feleségéről készített portré, az Önarckép és a tájképek tarthatnak számot legnagyobb sikerre. A portré és tájképek közül több komoly fejlődést jelent Botos művészetében, valamint a fiatal traktorosokat ábrázoló képhez készített vázlat is. R Bak Jánostól lírai színekkel festett tájképeket láthatnak majd a kiállítás látogatói, ezenkívül egy utcarészletet megörökítő festményt és egy nagyon szép csendéletet.”90 A tárlatra a múzeum Kossuth téri kiállítási helyiségében május 26-án „...6 órakor kerül sor. Megnyitó beszédet mond Lázár Barna elvtárs, a megyei tanács végrehajtó bizottsága népművelési osztályának vezetője..." - tér vissza az eseményre a nyitás napján a lap egy újabb, figyelemfelkeltő hírében.91 Az év július 14-i lapszámában megjelent rövid híradásból megtudjuk, hogy „...A Szolnoki Damjanich Múzeum az idén összesen tíz kiállítást rendez, amelyből hét az első félévre jutott. A múzeum Patay Mihály szolnoki grafikusművész elhunyta után gyűjteményes kiállítást rendezett alkotásaiból, ahol több mint 30 képet vásároltak meg,”92 Az esztendő közepén a város kulturális életének büszkeségével, az előzményekkel együtt már jó százesztendős múltra visszatekintő Szolnoki Művészteleppel kapcsolatosan örvendetes hírt olvashattak az érdeklődők: A szolnoki művésztelep a háború alatt igen megrongálódott. Az épületek egy részét a helyreállítás után kollégiumnak rendezték be. A megyei tanács most az egész művésztelepet ismét visszaadja a festőknek. Hat új műtermet rendeznek be, ezenkívül több lakás is felszabadul a művészek számára.”93 A felröppent kedvező hír nyomán a helyi sajtó - úgy tűnik - a korábbiaknál jóval nagyobb figyelmet kezdett fordítani a szolnoki alkotók közösségére. Ezt bizonyítja az egy héttel későbbi emlékező cikk, Gyomai György jegyzete, a Művésztelep című írás, amely mintegy bevezette a telep múltjában kalandozó, a kolónia egykori, neves művészeire: Zomboryra, a Pólya testvérekre, Olgyay Ferencre való emlékezések sorát.94 De ebbe a telep iránt feltámadó érdeklődési körbe sorolható a viszonylag rendszeresen ismétlődő, körképet rajzoló, művésztelepi műterem-látogató cikkek sora is, amelybe beleilleszkedik a szeptemberi séta a művésztelepen. Ez tulajdonképpen egy 1956-os állapotrajza a kolónia életének. „...A Zagyva partján az akácok és vadgesztenyefák húis árnyat borítanak a kertre, amely körülveszi a szolnoki művésztelep alkotóházait. Szolnok városa szereti és becsben tartja a művészeket. Több mint egy évszázada járnak ide dolgozni művészek, és 54 esztendeje, hogy a világ zaja elől nyugalmat nyújt nekik az árnyékos Zagyva-part. 90 N. N. 1956. Szolnok Megyei Néplap, május 25.3. 91 N. N. 1956. Szolnok Megyei Néplap, VIII/130. június 3. (vasárnap), 6. 92 N.N. 1956. Szolnok Megyei Néplap, július 14.3. 93 N. N. 1956. Szolnok Megyei Néplap, június 23.3. 94 GYOMAI György 1956.5. Chiovini Ferenc: Kubikosok, 1956. Tollrajz Jártak itt már előttem sokan írástudó emberek, nagy alkotóművészek, akik tollal írt betűvel örökítették meg a telep életét. Ezt már Chiovini Ferenc mondja, aki immáron 30 esztendeje él, lakik, dolgozik itt. Harminc esztendő hatalmas idő, s ennek talán minden percét, mozzanatát, élményét, még gondolatát is művészi alkotások jelzik. Chiovinivel műtermében beszélgetünk. Szép, nagy műterem. Falain körös-körül képek. A festőállványon éppen egy megkezdett mű: Rákóczi hadbavonulását ábrázolja. Cigarettázunk, s beszélgetünk a művészet világáról, a festő életéről. Szóba kerül Chiovini, több mint húsz esztendeje megtett római tanulmányútja is. És arról is szó esik, hogy most már lassan sor kerülhet rá, hogy egy- egy képzőművész külföldre mehessen tanulmányútra. Mert mégiscsak lehetetlenség - valóban az - hogy felcseperedjen egy szobrásznemzedék, olyan tehetséges emberek, akik sohasem láttak eredetiben egyetlen Michelangelo alkotást sem. Közben tekintetem a dohányzóasztal felett a falra akasztott portréra téved. Nagyon szép ez a kép. Sárga ruhás nő. Amint kiderül, a művész lánya. Mellette téli tájak. A nagy havas téren egy kis ház, közelében két gyermek játszik egy szánkóval. Él ez a kép. Ez nem értékelés és nem is dicséret. Csupán a magam érzése. A szomszédba megyünk át, Béres Jenő műtermébe. Chiovini átkísér. A műterem egyik sarkában áll a magas támlás székekkel körülvett asztal. A szembeni oldalt teljes egészében egy óriási kép részlete foglalja el. Készülő festmény, hatalmas, 10 négyzetméteres. Állami rendelésre, a székes- fehérvári pályaudvar számára készíti a művész. A fal mentén csak egyik fele látható, két részben kell festeni, egyébként nem férne el. Chiovini elmond egy anekdotát, állítólag megtörtént eset. A század első évtizedében történt, hogy Csontvári Kosztka Tivadar festőművész, aki általában igen nagyméretű képeket festett, kiigényelte a MÁV-tól a nyugati pályaudvart. Válaszlevelet kapott (de a Fészek Klubból, kollégáitól), amelyben közölték a MÁV igazgatóság nevében, hogy sajnos, nem adhatják neki, mert már megígérték, hogy átadják egy miniatűrfestőnek. Nevettünk. Nos, ez is olyan kép, amihez a nyugati pályaudvar kellene. De Béres két részletben festi, aztán összefényképezi, hogy egybe tudja hangolni a színeket. A kép bal oldalán egy most érkezett vonat áll. Az utasok leszállnak róla s a kép közepén egy erdőcske előtt találkoznak az ott lakó nyaralókkal. A jobboldalon a Balaton partja, előtérben az üdülő épülete látható. A festmény friss, üde színeivel, az alakok közvetlenségével, eseménydús életet idéző hatásával megkapó. 220
