Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
TISICUM XXI. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET az időnként megrendezett együttes kiállítás. Itt összpontosul a megye művészi erőfeszítéseinek, fejlődésének minden eredménye, itt kapják a művészek a nyilvánossággal való kapcsolatból, a kollégákkal való összehasonlításból a legfőbb ösztönzést a további fejlődésre, innen merítenek új erőt, hogy hazatérve magasabb szinten, fokozott lelkesedéssel terjesszék szőkébb hazájukban a képzőművészeti kultúrát, és itt mutatkozik először meg, ha valamelyik művész fejlődése már túlnőtt a községe és megyéje kultúréletének keretein. Fel kell tehát a kérdést tenni, hogy mi legyen az alapelv a megyei kiállítás megrendezésénél. Felállítani egy olyan mértéket, amely versenyre kíván kelni az országos tárlatok követelményeivel, és amely nagyon színvonalas kiállítást eredményez ugyan, de kirekeszti abból a csoport egy részét, a művészeket elzárja a fejlődés egy nélkülözhetetlen forrásától, megfosztja őket csoporttagságuk tényleges tartalmától, és szárnyát szegi a maguk vidékén végzendő fontos kulturális nevelő munkájuknak; vagy számolva a munkacsoport tényleges erőivel, de gondosan ügyelve, hogy a giccs és a dilettantizmus szóhoz ne jusson, olyan kiállítást rendezni, amely minél teljesebben kihozza a tagságban rejlő legjobb lehetőségeket, ezen keresztül új lendületet ad a csoport kollektív munkájának, az egyes művészek fejlődésének és az egész megye kulturális életének, s így megteremti azt a szélesebb keretet, amelyből szabadon nőhetnek ki az országos kiállítások magasabb mértékét is megütő tehetségek, immár nemcsak egy megye, hanem egész hazánk kulturális életének gazdagítására. Ez a másik kérdés, amelyet a szolnoki kiállítás felvet. Nyílván azért éppen a szolnoki kiállítás vethette fel, mert itt az országos jellegű művésztelep jelenléte maga is csábít rá, hogy a megyei jellegű kiállításon túlméretezett, az országos és megyei viszonylatokat összetévesztő követelményt állítsanak fel. (Ami pedig azt eredményezheti, hogy a telep jelenléte, ahelyett, hogy ösztönözné, segítené, inkább elnyomja a megye képzőművészeti életének fejlődését). De a kérdés maga még sincs helyhez kötve s így indokolt volna, hogy a Szövetség illetékes szervei adják meg rá a helyes választ.”'3' Úgy vélhetnénk, hogy Háy Károly László írásának, értékelésének meggyőző ereje volt. Hiszen egy több mint száz esztendős múltat maga mögött tudó, így az ország AKa, legrégibb és egyetlen folyamatosan, megszakítás nélkül működő, eredményeket felmutatni tudó, szinte az egész ország művészgárdáját maga köré szervezni tudó, hivatalos szabályok szerint működő társulást értékel, a másik pedig - bár voltak század eleji előzményei - de egy alig néhány esztendős művészeti összefogásról, 1955-ben még jószerével csak kezdeményezésről szól. Ám mégsem így történt. Mert az induló vásárhelyi kezdemény hivatalos és politikai Háy Károly László: A mozdonyvezető, 1956. Rajz 131 HÁY Károly László 1955.491-492. támogatást kapott, amit egyébként minden jó szándékú és reményt keltő, eredményekkel kecsegtető új alakulat meg is érdemel. De nem az addigi produktumok negligálása árán. Miután a szolnoki művésztelep vonatkozásában a kortárs helyi és fővárosi publicisztikákból nemcsak a művészek jelenlétére, készülő alkotásaikra, kiállításaikra kapunk adatokat, hanem munkásságuk korszakonként változó kritikájára is, feltétlenül szükséges a vonatkozó időszak kulturális körülményeinek, a kritikai ítéletek politikai irányultságának rajzolata is. Másképp érthetetlen lenne, hogy néhány évtized különbséggel miért jelentek meg ugyanarról a művészről, ugyanarról a műről egymásnak ellentmondó írások, sokszor még ugyanannak a szerzőnek a tollából származók is. Az sem mellékes, hogy szakember, elkötelezett kultúrpolitikus, pozícionált tisztségviselő tollából származtak a sokszor sorsdöntő szavak. A központi direktívák felől közelített egy kiállításon szereplő alkotásokhoz, a brosúrákban szereplő diktátumot kérte számon a művészeken, vagy a helyi viszonyok, a művek születési körülményeinek ismerője volt. Ezért még egy országos kiállításról megjelent írást szeretnénk ismertetni, szintén a Szabad Művészet 1955-ös évfolyamából, Szelesi Zoltánnak a Vidéken élő képzőművészek II. kiállításáról írott cikkét. Szelesi a szegedi Móra Ferenc Múzeum műtörténésze lévén a témában sokkal több gyakorlati tapasztalattal bír, mint a fővárosi, inkább művészetelmélettel, műtörténeti korszakok népszerűsítésével foglalkozó író-grafikus, Artner Tivadar. Szelesi a kiállítás anyagán sem a hatalom művészetpolitikai határozatait, sem a műalkotások szuverenitását nem kéri számon, inkább arról a közegről próbál valamilyen képet adni, amelyben a művek születtek. írásából informálódhatunk, miként alakult ki az ötvenes évek végére egy-egy terület, nagyobb város körül „profilírozódó’' országos tárlatok rendszere. A művészek állami támogatásának egyik fő forrását jelentették a már korábban említett kétezrelékes megbízások, a nagyméretű faliképek, plasztikák, azaz a közterületen elhelyezett, állami megrendelésre készült munkák. Ezek elosztásáról, illetve részben a megyék saját költségvetéséből finanszírozott megrendelésekről is kapunk a cikkből némi tájékoztatást. A Képcsarnok Vállalat132 a magánvásárlók képző- és ipar- művészeti műtárgypiacát látta el. Szakemberekkel zsűrizett kollekciójával nemcsak biztosított egy bizonyos ízlésszintet, de a művészek számára is adott némi megélhetési lehetőséget. A festők, grafikusok a Képcsarnok meghatározott rendszerben működő zsűrije számára általában a lakások falain elhelyezhető, kisebb méretű, derűs képeket készítettek, elsősorban dekoratív célokra. A kiállításokról, ritkábban műtermekből a megyék, a városok vásároltak, néha közvetlenül a Képzőművészeti Alap, az illetékes minisztérium művészeti osztálya. Lényegében az állam ezeken a főbb csatornákon keresztül gondoskodott a művészellátásról, ami meglehetősen másképp működött vidéken, mint a fővárosban. Szelesi írása erről az oldalról közelíti az országos tárlatot, kortársként általánosan érvényes szempontokat vet fel ma már több mint fél évszázad távlatából. Az elemzésből kiemeltük a szolnoki érdekeltségű művészek munkáit. „...A vidéki képzőművészek Nemzeti Szalonban megrendezett második kiállítása a tavalyihoz képest kisebb méretűnek mondható. Főleg az olajképek száma csökkent, ami azonban nem jelenti azt, hogy a grafikai anyagnál kevesebb olajképet festettek művészeink, hanem azt, hogy e műfajban gyengébb munkák kerültek fel Budapestre. A vidéken megrendezett, úgynevezett országos jellegű kiállítások ugyanis ’felszívták’ az alkotások javát. Saját megyénk viszonylatában tapasztaltam, hogy a helyi tárlatokon jobb 132 A Képcsarnok Vállalat 1949-ben magángalériák államosításával jött létre. Csak élő művészek alkotásait forgalmazta 234
