Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
SZABÓ ISTVÁN - AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE X. - AZ 1953-1956. ÉVEK MŰVÉSZTELEPI ESEMÉNYEI Erről a kiállításról a Szabad Művészet 1955. évi 2. számában Artner Tivadar azonnali reagálása is rendelkezésünkre áll. „...Nemzeti kiállításaink mindegyikének mindig volt valami sajátos jelleme, amelyet a sokrétű tartalmi és formai törekvések hátteréből kidomborodva az egyes műfajok, témák előtérbe nyomulása, az egyes kiemelkedő alkotások minősége, vagy a kiugró teljesítményt nyújtó művészek munkássága határozott meg. Az idén a szobrászat, amely pedig évekig sok szempontból az élen járt, egészében lemaradt, a festőanyag a stagnálás képét mutatja. Töretlen fejlődés egyedül a grafikai anyagban látható... Általában két véleményt hallani, amiben a laikusok és a hozzáértők egyaránt megegyeznek, s amely nézeteikkel osztoznak a művészek nagyobb részével. Az egyik az, hogy a műalkotások mesterségbeli színvonala egészében tovább emelkedett. Jelentősen megcsappant a sekélyes tartalmú, felületesen kidolgozott sematikus munkák száma, a cím csak elvétve vesztegette meg a bíráló- bizottságot. Lelkiismeretesebben dolgoznak művészeink, mind nagyobb igényt fordítanak a festői szépségekre, a forma csiszoltságára. És ezt az általános tendenciát komoly mértékben értékelni kell, még ha egynémely művészünknél nem is jár megfelelő eredménnyel. A másik, rendszerint rögtön az első után hallható megjegyzés a termek szürkeségét, a művek tematikai, tartalmi unalmasságát kifogásolja - és joggal. Bennünket az utóbbi negatív jelenség gondolkoztál el. Vajon mi okozza a kiállítás egészének szembetűnő érdektelenségét, szürkeségét? Megszoktuk már, hogy minden évben egy sor érdekes, izgató alkotással lep meg bennünket a Műcsarnok. Színvonala sohasem volt egyenletes. Volt probléma bőven, megvitatni való sokkal több akadt, mint amennyit a kritika, ha még oly hiányosan is, megtárgyalt. A jó alkotások szomszédságában burjánzott a sematizmus, kiforrott formanyelvű, de tartózkodó tartalmú művek elől szakmailag nem egyszer gyöngébb, de újszerű, merész kezdeményezések vonták el a figyelmet. Sok volt a hibás munka. A művesség fátyla mögött óvatosan meghúzódtak a nem éppen egészséges törekvések. Ezeket éppoly elmélyülten kellett volna kielemezni, mint a sematikus címmel tolakodó, csak a témára építő, sokszor hatásvadászó bajnokaink rendszerint ugyancsak felszínesen 'elintézett' ábrázolásait. De mégis: volt pezsgés, volt élet... ...a tematika - lényegében az élet - gazdagsága, s vele szoros kapcsolatban a tartalom új, mai jellege szemszögéből tekintve a kiállítás elődeihez viszonyítva, az egyes komoly előrelépések elszigetelt volta miatt egyáltalán nem mutat a fejlődés irányába. Valami elgondolkoztató stagnálás tapasztalható képzőművészetünk egészében... Amikor e kissé sötét prológ után áttérünk a kiállítás részletesebb elemzésére, nem kezdhetjük mással, mint kétségkívüli pozitívumaival. Szép számmal vannak az átlagon felülemelkedő, jó művek. Idős, megbecsült mestereink, Csók István, fíudnay Gyula, Edvi Illés Aladár, Glatz Oszkár, Burghardt Rezső és mások immár kiforrott stílusban festett, nagyon emberi lírájú tájképei, portréi és csendéletei, Bar- csay Jenőnek az emberi test szépségét kiemelő tüneményes, inkább anatómiai igényű drapéria-tanulmányai, nemzeti művészetünk maradandó értékei közé tartoznak. A kiállítás összképét sajátos lírai színfolttal gazdagítja Szőnyi István bensőséges költeménye a víztócsában tükröződő kerítésaljról. A friss atmoszférájú kis kép a természet egy parányi zugát hozza emberközelbe, kompozíciója könnyed logikájával bűvöl meg, színvilága gyönyörködtet, csendes, tűnődő gondolatokat fakaszt. Bernáth Aurél freskóterve szemléltetően tanúsítja, hogy alkotója igen komoly utat tett meg az utóbbi évek alatt a realizmus irányába. Sajátos, fáradtan finom színeivel tolmácsolt balatoni képei gazdagítják az általa évről-évre készített értékes tájképek sorát... ”m 128 ARTNER Tivadar 1955/a. 49-50. A korábbiakban éppen ezekért az „erényekért” elmarasztalt, most kiemelt, pozitív értékek ellentételezésére nem is következhetett más - mint egy tökéletes hátraarc az eddig magasztaltakkal szemben. Vagyis annak a fordulat éve óta futtatott, országos hírű, díjakkal elhalmozott és minden művészettörténész által dicsért-ajnározott Benedek Jenőnek a pocskon- diázása, akit és akinek a munkáit éppen a most dicsért és újraértékelt alkotói pályán mozgó, ám soha senki által nem vitatott értékekkel szemben játszotta ki a regnáló politika. Mert hiszen mi is történt itt? Artner Tivadar ugyanazt a politikai érdekeket szolgáló-kiszolgáló szerepet vállalja fel, amit Benedek piedesztálra emelésekor korábban megtett a mindenkori hatalom uszályába keveredett, vélemény nélküli, érvényesülni akaró gárda. Csak most egy 180 fokos fordulatot téve, megtagadva - ha kell - korábbi írásaikat, véleményüket is. Vagy pedig - mint Artner Tivadar -, aki eddig nem szerepelt a magvas véleményt megfogalmazó, mértékadó ítészek körében - most alkalmasnak látva az időt, ráérezve a levegőben lógó, kiérezhető gyökeres fordulatra, más húrokat kezdett el pengetni. S tette ezt az akkor már lassan kegyvesztetté váló Benedek Jenővel, akiről tulajdonképpen cikke nagyobb részében a következőket írta: „...Benedek Jenő nagyméretű vásznán külföldi békeküldöttek egy magyar faluban tett látogatását örökítette meg. Nem részletezzük a téma fontosságát, kínálkozó tartalmi gazdagságát és érdekességét a festő számára. Benedek Jenő sok munkát fordított képe megfestésére, de ez mégsem ragadja meg a nézőt. Miért? Benedek Jenő: Békeküldöttek, 1955. Olaj A mű sikertelenségének oka látszólag a tolmácsolás gyengeségében van. Vannak ugyan jó részletei - például a hindu küldöttet felköszöntés után megölelő asszony sötétruhás alakja, a maga öreges, szemérmesen tartózkodó mozdulatával jó megfigyelésről tanúskodik; sok báj van a korsót tartó fiatalasszony arcában. De ezeket az erényeket a művész nem tudta átvinni a mű egészére. Közrejátszott ebben a felkészültség, a kifejező eszközökkel való bánni tudás elégtelensége is, de nem ez volt a fő ok, hanem a mű tartalmi kiérleletiensége. Nem a mesterségbeli gyengeségek rontják le a kép mondanivalójának értékét, igazságát, hanem fordítva: az ábrázolás tartalmi szegénysége okozza a kifejezőeszközökkel való verejté- kes küszködést, ez kényszeríti mesterkélt formai megoldásokra a művészt. A művészi alkotás folyamatának egyik leglényegesebb része a tartalom értékelése, ami jóval az ecset vagy a véső kézhezvétele előtt kezdődik, s ami a mű lényegét, tartalmi anyagát készen kell adja a művésznek. A 231
