Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)

Történelem - Berta Ferenc: 70 éve a kamera mögött (özv. Hanczár Sándorné Ónodi Erzsébet fényképészmester)

BERTA FERENC - 70 ÉV A KAMERA MÖGÖTT (ÖZV. HANCZÁR SÁNDORNÉ ÓNODI ERZSÉBET FÉNYKÉPÉSZMESTER)

fényképezés összes ágaiban teljes kiképzést nyert - úgy hogy bármely kollegámnak mint segédnőt ajánlhatom.

Mezőtúr 1915. X. 4. Lukács Lipót”4

„Még Kerpit műterme is ott volt, de oda sem mentem. Dolgozni akartam, de máshol. Nagy családi veszekedés után Kisvárdára mentem. 200 pengő [nyilván korona - BF] fizetést kaptam. Nagy dolog volt ez! Kisvárdán nem volt fényképész, viszont sokan szerettek volna azok lenni. Főleg lányok. Férfiak kevesen voltak. Háború volt. A munka meg rengeteg volt. Hogy ott mi ment, azt elmondani nem lehet! Vasárnaponként és persze ünnepnapokon is dolgoztunk. Még a távoli és a környékbeliek is odajártak. A műterem bent volt mélyen az udvarban, úgy 50 méternyire egy nagy udvari kaputól. Vasárnaponként végig álltak a fényképezkedők. Emlékszem, még Dögéről is odajártak. Erre azért emlékszem olyan jól, mert az ottani tanítónő lánya később jó barátnőm lett.”

A dögéi tanítónő. Dögé, 1916. (Hanczárné felvétele) DJM T: 2439-A.

„Szóval sokan voltak, és gyorsan kellett dolgozni, hisz volt olyan nap, hajaj - talán még mindennapos is volt az 50-60, esetenként 10 felvétel. Álltak sorban a családok, nők, gyerekek - mert főleg azok voltak -, hogy öltözködjenek, mert legtöbben népviseletben, meg ünneplőben fényképezkedtek. Már akinek volt... Egy családot fotografáltunk, egy várakozott felöltözve, hogy leve- hessük, egy meg még átöltözött, vagy eleve abban ruhában jöttek, amiben fényképezkedtek. A többiek türelmesen vártak. Volt egy lány, aki mindig beírt, az inasgyerek kivette, majd berakta a kazettákat a fényképezőgépbe. Én meg levettem őket. Nem volt ám villany a műteremben, gázfénypapír volt. Akkor nem volt brómpapír, napfényen kopíroztunk. Mint régen.

A sötétkamránk nem volt igazán sötét, és ott kellett cseréltük a rámában a ko- píroznivalót. Kitettük a napra, és nagyjából tudtuk, hogy melyik mikor jön elő,

4 DJM Ltsz. 2001.31.16.

mikor lesz kész. Akkor úgy háttal fordítottuk a napnak, kinyitottuk, aztán - Hú, még nem jó! - gyorsan visszacsuktuk. Ezeket mindig odatettük legelőre, hogy ennek már nem sok híja van. És így sorba-sorba. Ha nem volt nap, akkor nem dolgoztunk. Pedig lett volna mit fényképezni.

Hat hónapig dolgoztam ott, de hazahívott a család. Nem szívesen jöttem el, szerettem ott lenni. Apám katona volt, így kellett a kereset, a segítő kéz. Mikor hazajöttem, láttam, hogy Lukácsnál van két nő. Kiderült, hogy inasnak jöttek két hónapra. 200 pengőt fizettek azért, hogy tanulhassanak. Persze a szakmát egyik sem tanulta meg, de műtermet nyitottak valahol. Kerestek egy segédet, aki értett is hozzá, és azzal vezettették az üzletet.

Abban az időben gombamód szaporodtak az ilyen és ehhez hasonló műtermek. De valami csúnyán dolgoztak! A mesterek nem törődtek velük, mert előbb-utóbb úgyis megbuktak, és továbbra is hozzájuk jártak. Rövidesen anyámmal Pestre mentünk. Úgy gondoltam, hogy Pesten még tanulhatok valamit, és ha felvesznek, nem kérek fizetést. Elmentem fíozgonyihoz, akinek a Kálvin téren volt műterme. Mondtam neki, hogy én még tanulni akarok. Igen ám, de amikor leültem retusálni, kiderült, hogy jobban értek hozzá, mint a segédje. Mikor megnézte, elcsodálkozott: Hogy ez a kislány, nahát! Ekkor voltam körülbelül 17 éves. Mindjárt ki is adta az aznapi lemezeket, hogy retusáljam ki. Hát így ment ez egy hétig. Mikor felvétel volt, ki kellett mennem. Nem volt szabad néznem, mint Lukácsnál. Mondtam neki, hogy én nem segédnek szerződtem le ide, 30 pengőért - csak nem gondolja. Otthagytam. Vagy két hétig lehettem összesen nála. Na, gondoltam, megyek máshoz. Elmentem Streliskyhez, de ott már mint segéd jelentkeztem. Azt mondta, hogy kislánynak nem itt a helye, neki komoly munkaerő kell. Kis csipásnak nevezett. Mondtam én, próbáljon ki. Meg sem hallgatott, elküldött. El voltam keseredve, hogy most mihez kezdjek, mi lesz. Itthon még állt Lukács műterme, de már nem ő dolgozott benne. Egy lány vette meg a vőlegényének, aki katona volt. Valami Orosházi Ladler Frigyes, mert ő volt fényképész. Hát, ehhez a lányhoz mentem el segédnek. Ez a zsidó lány azt hitte, hogy ha megveszi a műtermet, a fiú elveszi feleségül. Persze nem. Na, ez a lány abszolút nem értett a fényképészethez, hisz nem is volt az. Egyedül vezettem a műtermet. 18 éves vagy 19 voltam. Micsoda boldogság volt! Persze sok bajom volt a lánnyal, mert mivel nem értett a fotografáláshoz, mindig badarságot mondott. Mindemellett végtelenül fukar, pedig nagy volt a bevétel. Háború volt. Naponta 30-40 felvételt csináltunk. A lány műtermében egy Goldmann kamerával dolgoztam. Ma is egy ilyen van, csak mára lencséje egy Tessar. Az nagyon jó lencse.

Szóval gyorsan kellett dolgozni, így nem volt fakszni. Odaállítottuk vagy ültettük a kamera elé, és már exponáltam is. És jöttek sorba-sorba. Küldték a képeket a frontra. 1917 végén már segítségem is volt. Egy lány és egy inasgyerek. A lány beírt és fogadta a vendégeket. Ügyes volt nagyon. A gyerek kazettázott, én fényképeztem.

Még itt sem volt villany a műteremben. Természetes fénynél fotografáltunk. A berakás úgy történt, hogy a petróleumlámpát piros papirossal beburkoltuk, felszítottuk, és ennél a fénynél cseréltünk lemezt. Körülbelül a kontaktmásolás is így történt. Keretbe tettük az üveglemezzel együtt és kitettük a napra. Később a lány végleg összeveszett a fiúval és eladta a műtermet. Én is mentem, újra Kisvárdára. Azt hittem, hogy ugyanolyan jó lesz, mint akkor volt, először. Hát nem így történt, ezért 1921-ben Szarvasra mentem, Roth Béla Beliczey úton levő, saját házában berendezett üzletébe. Rothról csak any- nyit tudok, hogy Streliskynél volt tanonc és 1896-ban szabadult. Még meg is van egy üveglemez arról, amikor szabadult és pincérruhában lefotografáltatta magát, mint kávéházi pincér. Emlékbe kaptam tőle a negatív üveglemezt és a színezett dialemezt is."

171