Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Történelem - Berta Ferenc: 70 éve a kamera mögött (özv. Hanczár Sándorné Ónodi Erzsébet fényképészmester)
TISICUM XXI. - TÖRTÉNELEM „Akkor itt Mezőtúron volt két fényképész. Persze volt több is. Rajtuk kívül még hárman, de ők már 1914-15 körül abbahagyták, vagy rövid időn belül elmentek. Szóval, öten voltak összesen; Adler, Kerpit és Lukács, sajnos a többire már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy Adler Szolnokról jött ide, de egy-két év után ő is elment. Kerpit Kristóf- úgy tudom - 1905-ben kezdett a Kossuth utcában. Ő ugyancsak Szolnokról jött, ahol szó szerint csak bejegyeztette magát az Ipartestületnél. 1951 -ig dolgozott itt. Adler Zsigmond fotográfiai műtermét Szolnokon, a Baross u. 20. szám alatt, az akkori Jancsó-féle házban rendezte be. Ez a ház a mai Árkád sor elején állt, a Kossuth tér felől (korábban Gorove utca). Engedélyét az iparhatóság állította ki, február 22.-én. Szolnokon 1913. május 24.- én megkezdi működését, hatóságilag engedélyezett ipartevékenységét. Adler hosszú éveken keresztül mozgó képszínházzal is foglalkozott. Fényképészetében a színes fényképek előállítására szakosodott. 1914- ben Mezőtúrra távozott.2 Kerpit Kristóf fényképész Szamosújvárról jött Szolnokra, ahol 1905. április 19-én iparengedélyt kér és kap. Amint megkapja iparengedélyét, azonnal le is mond arról, és Mezőtúrra távozik, ahol a Kossuth úton nyit műtermet, és ott dolgozik 1951-ig mint önálló fényképész .3 „Lukács Lipót úgy 1910 körül nyitott műtermet, de 1917-ben vagy az azt követő években már abba is hagyta. Eladott mindent és elment. Volt sok olyan utazó is, de fényképészek voltak, ha egyáltalán tudtak fényképezni. Nagy ünnepeken, vásárokon jelentek meg és pár perc alatt készítettek, de valami ocsmány képeket. Még vaslemezre is. Nagy részük nem magyar volt, főleg német, de akadt lengyel is. Szóval én Lukácshoz mentem, hogy fölvenne e tanulónak, mert kitanulnám a fényképészetet. Hát jól van - azt mondta maradj Itt, kislány. Mondhatta, mert igencsak vékonyka teremtés voltam. Lukácsnak a Dózsa György úton volt a műterme. Akkor már voltunk nála hárman. Egy lánysegéd, egy fiú, aki ugyancsak segéd volt. Én meg mint tanonc. Még csak 13 éves voltam. A tanoncszerződésem nem volt valami jó. Azt természetesen mindig a mester fogalmazta meg a szülővel együtt. Illetve a szülőnek nem volt sok beleszólása. Szóval: pénzt azt nem adott, csak kosztol Persze nem panaszkodhattam, mert sok tanonc rosszabb helyzetben volt. Persze voltak kivételes helyzetűek, a kicsit gazdagabb családok gyermekei. De nem is sok maradt a tanult szakmájában. Ezek havonta pénzt, naponta kosztot kaptak és még ágyat is, ha messziről jöttek. Néha valamit a szülő is fizetett. Az inasidő általában két év volt, de igencsak három-négy évig is eltartott, mert a mesternek segítségére kellett lenni. Majdnem hogy ingyen munkaerő, ezért nem adott időben cselédkönyvet sem. Mert ez az igazolás nem volt más. Igen ám, de még ez a két év sem volt minden szakmában kötelező. Fizetett, igazoltatta a mesterrel az eltelt időt, és ment az útjára fényképészként. Persze sok azért csinálta, mert csak egy igazoló papírra volt szüksége, próbált megélni. Eleinte én sem sokat tanultam, mert hol ide kellett, hol oda kellett szaladnom a képekkel. Meg mi mindennel, és mi mindenért! Igazi fényképészmunkát soha nem adtak. Mindig nekem kellett elvinnem az uraknak a kész képeket, mert azoknak házhoz kellett vinni. Céges borítékban. Azt nem szerettem, mert mindenhol úgy kezeltek, mint egy nullát, mintha én csak azért lennék, hogy a borítékokat hordjam szét a képekkel. Volt olyan hely, ahol behívtak, még a belső szobába is, de volt olyan, ahol még reklamáltak is. Mindent rajtam kértek számon. Mintha tehettem volna valamiről is... 2 Berta Ferenc 2002.62. 3 Uo. 53. Volt aztán még a vásárlás, most úgy mondják, hogy anyagbeszerzés. Azokat szerettem. Szekéren mentünk Szolnokra. Vittünk magunkkal rengeteg rongyot meg forgácsos ládát, mert ha a kocsi rázkódik, ne törjön össze az a rengeteg üveglemez. Pedig azok mind kemény dobozban voltak. Néha volt ugyan egy-kettő, amelyik elpattant, de ezt már csak akkor vettük észre, amikor betöltésre került a sor. Na szóval, azért is szerettem vásárolni menni, mert míg az eladósegéd összekészítette a megrendelést, addig a Kádár cukrászdában mindig megettünk valami finomat. Volt, hogy a Szigeti fényképész kirakatát bámultuk a Szapáry úton, a cukrászda mellett. Nagyon szépen dolgozott. Öröm volt nézni... Szóval azt szerettem, ha mentünk beszerezni. Általában Szolnokra mentünk, ha már nagyon kifogytunk, és mindig ugyanoda: ha jól emlékszem, a Sas drogériába. Volt ugyan, hogy Pestre kellett volna menni, de Lukács azt mondta, hogy inkább megrendeli, mert az úgy olcsóbb. Még a postai szállítással együtt is, mert az utazás nagyon megdrágította volna. Ahhoz is kellett volna három ember. Hát egyszer mondom Lukácsnak, hogy én nem azért jöttem ide, hogy szaladgáljak, hanem hogy tanuljak. Igencsak meglepődött! Ezután már odaállhattam a lánysegéd mögé, és nézhettem, hogyan retusál. Ekkor még a felvételeknél nem volt szabad ott lennem. Nagyon féltették, na, nem a kamerát, hanem a beállításokat, a világítást. Legalábbis én így gondoltam. Úgy voltak vele, hogy minél később tanulom meg a felvételezést, annál többet dolgozom nekik a retusálásnál. A retusálás nagyon tetszett. Mikor szabad volt a pult, felállítottam, leültem mellé, és én is kipróbáltam. Először nehéz munka volt, és persze nem ment az mindjárt. Szerencsére rövid idő alatt megtanultam és mindjárt másképpen néztek rám, mert most már igazi hasznomat vették. Később már felvételeket is készíthettem. Igaz, csak a szegényebbeket fényképezhettem. A tehetősebbekkel a mester foglalkozott. így voltak a többiek is. A fiúsegéd mindig csak a lemezeket kazettázta és rámázott. Eleinte volt 8-10 rámánk. Megtöltötte őket és tette ki a napra. Ő ennyivel is beérte. Később olyan is volt, hogy egyszerre 15 ráma volt kint a napon, ha sütött. Nyáron dolgoztunk a legtöbbet, ilyenkor 25- 30 rámában másoltunk. A napfénypapirosnak sok fény kellett, és nagyon figyelni, hogy mikor van kész, mert akkor gyorsan cserélni kellett. Persze volt, amelyik hamarabb és amelyik később volt kész. Minden a naptól függött. Volt olyan, hogy két napig nem dolgoztunk az időjárás miatt. Az később történt, de még ott voltam, hogy lámpánál kellett a képeket előhívni, mert hosszú ideig rossz volt az idő. Hát mit mondjak: majd mindegyiket meg kellett ismételni, mert olyan rosszak lettek. Volt olyan nagy rámánk is, mint egy szekrény ajtaja. Ketten vittük ki a fiúval. A lány ekkor már nem volt ott, aztán később a fiú is elment. Úgy volt, hogy másfél évig tanulok, de két év lett belőle. Meg akartam ismerni a mesterség minden részét. Két év után cselédkönyvet kaptam, mert ugye akkor még nem volt más könyv. Nem voltam még 16 éves sem. Lukács marasztalt, hogy fiatal vagyok még, meg hogy jól dolgozom, de nem maradtam. ” A harmincfilléres bélyeggel hitelesített okmány szövege a következő: „Bizonyítvány Alulírott bizonyítom, hogy Ónodi Erzsébet 1913 év Szeptember 1-től - 1915 év Október 1-ig - nálam mint tanuló volt, s ezen idő alatt a 170
