Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Néprajz - Bartha Júlia: Jász-Nagykun-Szolnok megye tárgyalkotó népművészete a múltban és a jelenben

Bartha Júlia Jász-Nagykun-Szolnok megye tárgyalkotó népművészete a múltban és a jelenben A népi kultúráról született összegzések igen változatosak, de egy dologban a felelősen gondolkodó néprajzkutatók egyképpen ítélnek: a beszélt nyelvhez, zenei nyelvhez hasonlóan fontos az a formanyelv és kifejezési mód is, amelyen a magyar népi művészet megszólal. Törődni kell vele, mert a külső tényezők hatására és a társadalmi igény és ízlésvilág változása miatt vakvágányra futhat. Időről-időre megfogalmazódtak a problémák. Tekintsük át, miként vélekedtek az elmúlt időszakban a népművészet helyéről, szerepéről. A népművészet szó csak a XX. század elején tűnt fel, miként az iparművészet kifejezés is. Korábban díszítőművészetről szóltak a források, azonban ez a kifejezés sem teljes, mert csak a díszítést hangsúlyozza, a formát nem. A magyar népi díszítőművészetről elsőként a XIX. század utolsó harmadában, a szűcs és szűrhímzések, a székelykapuk és a fazekas hagyományok kapcsán esett szó, magát a jelenséget Huszka József fedezte fel.

1 Megalkotta a magyar ornamentika fogalmát, és hallatlan képzelőerejénél és tekintélyénél fogvájó ideig befolyásolta a magyar díszítőművészet értékelésének irányát. Az 1930-as évektől a magyar népművészet tanulmányozását a néprajzosok vették át. Különösen az I. világháború után meginduló egyéniségkutatás lendített sokat a népművészet megismerésében és megismertetésében. Elindultak az első tanfolyamok, ahol a népi hímzést oktatták. A hagyományos mintákat a Néprajzi Múzeumba begyűjtött tárgyakról vették le, a múzeum által kiadott hímzésminta-füzetek és könyvek alapján feltámadott a majdnem elfeledett népi hímzés. A népművészet forma- és motívumvilágát elfeledettnek nyilvánították a XX. század első negyedében, és megindult egy mozgalom, amely a visszaszármaztatását célozta. Maga Györffy István írja Néphagyomány és nemzeti művelődés című, szellemi végrendeletének tekintett munkájában, hogy a pásztorművészet legkiválóbb képviselője, Kapoli Antal juhász és fia „két évvel ezelőtt (1937) a Somogy megyei Buzsákon tanfolyamot tartott a dunántúli pásztoroknak. Ilyen tanfolyamot tavaly (1938) a Hortobágyon is tartottak."

2 Györffy maga is síkraszállt a népművészetért. Harcos módon ostorozta a kereskedelmi minisztériumot, mondván, hogy a XIX. század 90-es éveiben tette tönkre a fazekasságot azzal, hogy úgynevezett vándortanárokat küldött vidékre, akik új formákra és díszítésekre, színekre és festésmódra tanították a fazekasokat, ezzel sokat ártottak a népművészetnek. Nem éppen elismerően szól a mezőtúri fazekasról, Badár Balázsról, aki „(...) a legutóbbi időkig is csinálta a bosnyák rézvázákat cserépből, melyre szűcs- vagy egyéb hímzés1 GYÖRFFY István 1939. 33. 2 GYÖRFFY István 1939. 37. motívumot festett. A festékkeverést meg az ecsettel való festést ma már minden fazekas űzi. A széles ecsettel persze nem lehet a régi csorgatott ornamentikát kihozni, ezért aztán a fazekasok mindenütt áttértek a természetes virágelemek festésére. Ez példa lehet arra is, hogy milyen pusztítást tud véghezvinni egy dilettáns, aki tudatlanul nyúl hozzá a népművészetekhez. Közben sokat változott a világ, és maga a népművészet is vele. Egy igen jó példája ennek éppen a mezőtúri fazekasság révén híressé lett dudi szín, amit a trianoni határmódosítás változtatott meg. Dud község határon kívül került, a festék beszerzése már komoly nehézségekbe ütközött. A tárgyalkotó népművészet változásának vannak tehát történeti okai is, azon túl, hogy bizonyos értelemben az életmód változása, a divat és a helyi stílusokat kialakító egyéniségek ízlésvilágának és a beszerezhető alapanyagoknak a változása is befolyásolja. Van még egy ok, ami miatt a népművészet változik. A társadalom reagálása bizonyos nyomásra. Nagy társadalmi változások idején szokott ez bekövetkezni. Amikor a másságot, a különállást kell hangsúlyozni, akkor bomlik ki teljes pompájában a népművészet, akkor alakulnak ki a helyi stílusok. Gondoljunk a református közegben működő kunsági szűcsökre, akik sajátos ornamentikát alakítottak ki a városuknak. Minden nagykun városnak más-más szűrmintája volt. (A vallási hovatartozás ez esetben azért fontos, mert a református puritán ízlésű.) Most is érezni ilyen válaszokat a népművészet részéről. A globalizációs nyomás, az ezredfordulós változások hatására a helyi társadalom válasza a hagyományok megélénkülése. Ennek egyik velejárója a népművészet megélénkülése, és pl. a Jászság esetében a viselet visszavétele. A múzeumoktól sohasem szakadt el a népművészet irányítása. Nem igazán irányítás volt ez, hanem a kutatás, a múzeumi tárgyak, motívumvilág újragondolása, visszaszármaztatása. Elég Györffy István és Kántor Sándor 1927-ben való találkozására gondolnunk. Ekkorra már a népművészet vészharangját kongatták, a gyáripar kiszorította a háztartásokból a cserépedényt, de vele együtt a Közép-Tisza vidék motívumvilága is veszendőbe ment. Györffy arra buzdította a fiatal Kántor Sándort, hogy újítsa fel ezt a motívumvilágot. Ma már tudjuk az eredményét. Kántor a régi edényeket formázta, tanítványokat nevelt, akik közül a leghíresebb a füredi származású Szűcs Imre volt. Általa a fent említett találkozás után fél évszázaddal Tiszafüred újra fazekasközponttá vált. A Néprajzi Múzeum munkaközössége 1954-ben összeállított egy díszítőművészeti albumot, amelynek bevezetője (nyilván a brigádmozgalom lényegéből következően egyeztetett ál3 GYÖRFFY István 1939. 38. » 39 «