Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Közművelődés, múzeumpedagógia - Szabó István: Röpülj Páva '77 - A túri vásár

TISICUM XX. - KÖZMŰVELŐDÉS, MÚZEUMPEDAGÓGIA Egyszóval: anélkül, hogy tudtam volna, elméleti és gyakorlati ismeretek bősége rakódott-halmozódott fel bennem a piacozást és vásározást illetően. Szolnokra kerülve - és kicseppenve ebből az ismert környezetből, mikrovilágból - a piackultúra egy másik formája, sőt formái bontakoztak ki előttem. Egyedülálló lévén, nem vezettem háztartást. Jóllehet semmi gondot nem jelentett volna, hiszen, mint „állandóan éhes" kamasz, folyton a konyhában lebzseltem, s miközben igyekeztem megdézsmálni a készülő ételek akár alapanyagát, akár elkészült darabjait, rám ragadt az étkek elkészítésének számtalan módja. S anélkül, hogy ezt tudatosan tanultam volna, húsoktól levesekig, tésztaételektől az édességek, torták elkészítésének fortélyaiig mindezek birtokosa voltam. Szolnokon azonban erre nem nyílt alkalom. Egy szál egylapos villanyrezsón egyébként is nehéz több fogásos ételt produkálni! Pláne tortát sütni! Maradt tehát a hetijegyre osztott „üzemi konyha" nem túlságosan változatos, s nem túl ízletes kínálata, jóllehet mindezt a Tisza Szálló nagytermében tették nap mint nap az asztalunkra. Itt, e szerény kínálatú ebédek fogyasztása közben figyeltem fel arra a kendős, hosszú-, bőszoknyás asszonytársaságra, amelyik - mindig szolnoki piaci napokon - hetenként legalább két alkalommal üres vesszőkosaraikat maguk mellé pakolva a szomszédos asztalok valamelyikéhez telepedett, s á la carte kiadós ebédet rendelt. Amit aztán kényelmesen és jó étvággyal költött el. Majd ezt követően a társaság, szinte percre ugyanabban az időben felcihelődött, és úgy, ahogy beállított, együttesen távozott. Kiderült, hogy a különös társaság nem más, mint egy, a környéken élő-termelő, Szolnokra jőve pedig piaci kofákká változó parasztasszony különítmény. Akik a Tisza Szolnok megyei felső szakasza mentén fekvő településekről: Tiszaburáról, Roffról, Sülyből, Kőtelekről, Nagykörűből, Püspökiből hozták hajóra rakva frissen szedett, maguk ültette, gondozta termeivényeiket áruként, kínálatként a szolnoki piacra. S azután - délig túladva rajtuk - a visszafelé menő hajójáratot itt várták meg egy jóízűen elköltött ebéd közben. Ezek után az információk után természetes volt, hogy a piacon is megfigyeltem őket, ami nem volt sem a munkahelyemtől, sem a Tisza Szállótól, sem pedig a hajóállomástól nagy távolságra. Hiszen a piac akkor is nagyjából azon a területen volt, ahol a mai fedett csarnok működik. A piaci látogatás sikeres volt. Az ebédeléskor megismert arcok közül többet felismertem. Friss zöldséget, primőr gyümölcsöt, lekvárt, mézet, fűszernövény-féléket árultak. S szinte mindig sikerrel! Hogy ne kelljen a megmaradt portékával a visszaúton is bajlódni - odahaza ezekkel a leszedett növényekkel, hűtők ekkor még nem nagyon lévén, amúgy sem tudtak volna mit kezdeni: a piaczárás előtt jócskán engedtek az árakból, hogy kosaraik kiürüljenek. Számomra, bár ilyen zárás előtti „árengedménnyel" Fehérgyarmaton és Debrecenben is találkoztam, ennek a társaságnak a feltűnése elsősorban azért volt érdekes, mert hajós áruszállítással mind ez ideig nem találkoztam. A hajós áruszállítókon kívül ugyanígy először csodálkozhattam rá a piac eseményeit, nyüzsgését, az árusokat és alkuszokat festő-rajzoló művésztelepi művészekre is. Hasonlókat sem Gyarmaton, sem Debrecenben soha nem láttam. Állványaikat felállítva a piac egy-egy számukra érdekes pontján piaci jeleneteket, az ott áruló, pakoló, szállító embereket, jellegzetes karakterű piaci alkalmazottakat, standokat, termékekkel teli, megrakott árusító asztalokat, káposztás hordókat örökítettek meg néhány találó, lényegkiemelő vonással. Nem feszélyezve magukat a vizslató szemű érdeklődőktől, a gyakran kérdéseket is feltevő vagy az alakuló rajzot éppenséggel csodálkozva értékelő-minősítő „műítészek, önjelölt műkritikusok" megjegyzéseitől. Azokétól, akik a festménnyé, grafikává érlelt vázlatok művésztelepi kiállításainak közönségeként lassan igazi műbarátok lettek. » 276 «