Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)
Irodalomtörténet - Lisztóczky László: Szolnok megye irodalmi hagyományaiból - Pájer Antal élete és költészete
LISZTÓCZKY LÁSZLÓ: SZOLNOK MEGYE IRODALMI HAGYOMÁNYAIBÓL - PÁJER ANTAL ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE örömét, papi magányát, panteisztikus megragadottsággal foglalta rímekbe a természet szépségeit. Magával ragadó, öngúnnyal átitatott, bölcselkedő humorának is többször tanújelét adta. Ennek a Családi Kör 1863. február 1-jei számában megjelent alkotása, A jászapáti híres temető az egyik legjellemzőbb és legbeszédesebb bizonyítéka. Hatásának egyik legfőbb titka abban rejlik, hogy az emberlét végső tragikumáról, a halálról is tud a derű, az irónia és az önirónia hangján szólni. Mesterien egyensúlyoz a tragikum és a humor között, a temetőben bolyongva is bántó, kegyeletsértő él nélkül csipkelődik és gúnyolódik. Újra bizonyságot tett szellemi nyitottságáról, a hazai kisebbségek iránti türelméről és szeretetéről. 1863-ban keletkezett, és a kéziratos hagyatékból került elő A mi cigányainkhoz című verse, mely ebből a szempontból A rongyos zsidó gyerek mellé illeszthető. Soraiban „a magyarnak... századoktól leghívebb", „örömünknek aranypillangóit" „bűvös-bájos hegedűje húrjával" röpülni tanító sorstársát és barátját becézi „kedves cigánynépé"-ben. A népcsoportot szembeállítja más hazai etnikumokkal, akiket a Habsburg-ház az „oszd meg és uralkodj rajtuk!" elvével megtévesztett, és ellenünk fordított: És te hallgatsz, és te nem kérsz semmit, Megelégléd künn a faluvéget, S nyomor, ínség közepett megenyhít: Hogy szeretsz, és mi szeretünk téged. Üdvözöllek, hófehér lelkű nép, Fáraónak füstös, barna népe! Sátorodnak, melyeta vihar tép, Szálljon áldás titkos rejtekébe. Váratlan és párját ritkító sikert aratott Tisztelem a csizmadiacéhet című költeményével, mely 1863. április 5-én jelent meg a Vasárnapi Újság hasábjain. Megírását a negyedik versszakban azzal indokolja, hogy a csizmadiacéh a legnehezebb időkben, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása után is hű maradt a nemzeti hagyományokhoz, „fényes tollát" büszkén viselte: Elmúlt már, de mégse nagy régen volt, Hogy e nemzet elvedlé ruháját, S mit idegen nép rongyába burkolt Cicomákkal peckelte föl állát; Csak egy volt, ki sohasem vedlé el Fényes tollát, mit a sors megtépett, Csak egy volt, ki hü maradt fajához. Tisztelem a csizmadiacéhet. A költeményre fölfigyelt a makói csizmadiacéh. Legközelebbi testületi ülésükön föl is olvasták, amit az egybegyűltek „általános lelkesedés"-sel és „kitörő éljenzés"-sel fogadtak. Elhatározták, hogy viszonzásul díszcsizmával ajándékozzák meg a költőt. A csizma megvarratásával Lendvay Mártont, az 1860as évek Nemzeti Színházának jeles színészét - az azonos nevű, legendás reformkori színművész gyermekét - kérték föl, aki 1861 áprilisában lezajlott makói vendégszereplése alkalmából „egy rózsaszínkedvű társaságban" felvételét kérte a helyi csizmadiacéhbe. Ő a lábbeli elkészítését egy pesti „kollégára", Paczona Imre csizmadiamesterre bízta, aki a csizma talpára a magyar címert, az egyikre az L. M., a másikra pedig a P. A. monogramot véste. A csizmát vers kíséretében postán küldte el Jászapátira. 2 5 A címzett A makói csizmadiacéhnek című versében köszönte meg a küldeményt, mely a Vasárnapi Újság 1863. július 5-i számában látott napvilágot. A gyönyörű csizmát később a jászberényi Jász Múzeumban állították ki, ma is annak raktárában őrzik. Könyörgés esőért című verse az 1863. évi nagy aszály hónapjaiban, június 4-én jelent meg a Katholikus Néplap hasábjain, majd különlenyomatként is. Szövegére egy ismeretlen zeneszerző dallamot komponált, amelyet szárazság idején máig buzgón énekelnek a római katolikus templomokban: Nincsen, aki megsegítsen, Nincsen, aki szánjon minket; Hozzád térünk hát, nagy Isten! Ha te nem, - más nem segíthet. Száraz a rét, szomjas a föld, Ha ez így lesz, elveszünk; Minden ember gyászruhát ölt. Isten, adj esőt nekünk! Egyre inkább kedvét szegte a körülötte zajló társadalmi átalakulás, a kapitalista viszonyok térhódítása, mely - úgy érezte - régi eszményei és a keresztény értékrend ellen tör. Mind nyugtalanabb és fájdalmasabb hangon ostorozta az erkölcsi normák lazulását. Itt az idő című, a Katholikus Néplap 1865. március 9-i számában megjelent versét például ilyen megrázó próféciával zárta: Oh tenni, tenni és harcolni kell nekünk! Oszlassuk a sátán országának ködét; Felettünk a pokol Damoklesz-kardja csüng, Orcáinkat sárral, szennyel beköpködék; Ronggyá lett minden fék, nincs többé semmi gát... Oh tenni, tenni már! Vagy elvesz a világ! Az Egy áldomás Lehel kürtjéből a Vasárnapi Újság 1866. december 30-i számában látott napvilágot. Előzménye a Lehel kürtje című költemény, mely 1847-ben első kötetében jelent meg, s a jászok szent ereklyéjének a legendáját foglalta rímekbe. Utolsó strófájában így kesergett: Mondják, hogy a kürt most is megvagyon, De hajh, ki fúná, megfogyott nagyon! Ahelyt annál többen tudunk mi mást: Henyén szörpölni abból áldomást! Ezt az áldomást újabb versében már ő maga szörpöli ki a híres hangszerből önként s minden gúny és zokszó nélkül. Eger leghíresebb borának a megemlítésével arra a városra emlékszik vissza, ahol lelkipásztori hivatására felkészült, s ahol ké25 RÉZ Kálmán 1943. 293-302. 235«
