Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Régészet - Madaras László: Honfoglalás kori leletek Tiszasüly–Éhhalmon - Selmeczi László–Szabó Géza: A jászberényi Nagytemplom kriptájában régészeti módszerekkel feltárt XVIII–XIX. századi sírok
Régészet kriptaszakaszban voltak, a két Mizsei (27-28. sír) a leghátsó kriptaszakaszban egymás alatti fülkében volt. Mind a hat megtalált egyházi személy a kripta végén, a 7-8. kriptaszakaszban volt, öten közülük eredeti helyükön. Ezek az adatok arra utalnak, hogy akárcsak a kutatók előtt jobban ismert templomi ülésrendnél, a kriptába való temetkezésnél is voltak a város közösségének életét, vagyoni és társadalmi helyzetét akár kimondatlanul is tükröző szabályok, szokások, melyek sokszor még napjainkig is hatnak. A fülkéken lévő újabb feliratok alapján jól látható, hogy egy-egy család sírjai ma is egymás közelében találhatók, gyermekre utaló feliratot pedig egy esetben sem találtunk. A feltárt sírok közül a legkorábbi Rózsa Ignác 1786-os, a legkésőbbi Kállai Anna 1842-es temetkezése volt. A most azonosított elhunytak zömét azonban a XVIII-XIX. század fordulója előtti és utáni évtizedben helyezték a kriptába. A koporsók fűrészelt fenyődeszka anyaga és láb felé keskenyedő, alul-felül trapéz keresztmetszetű formája nem változik ezen időszak alatt. Díszítésüket tekintve két fő változat figyelhető meg: a sötétszínű textillel bevont, lencseszerűen domború díszszögekkel kivert és feliratozott (21 esetben), valamint a festett koporsók (16 esetben). A két fő változat a századfordulón nagyjából egymás mellett élt, bár a legkorábbi és legkésőbbi azonosított is koporsószeggel volt kiverve, festettre csak 1795 és 1832 között van hiteles adatunk. Az egyházi személyeknél figyelhető meg, hogy legtöbbször díszszögekkel egyszerű, egyenes vonalakban kivert, szélesedő szárú kereszttel díszített és feliratozott koporsóba temetkeztek. Kivételt ez alól csak a 20. sír jelent, ahol a koporsófedelet borító textilre festették a latin nyelvű feliratot. Talán az is egyfajta tendenciát jelez, hogy a helyi közösség megbecsült, idős tagjai, mint például a „Nótárius” (19. sír), a város érdemes tanácsosa, aki 86 éves korában hunyt el (30. sír), ugyancsak kivert feliratú koporsókban nyugodtak. De éppen az egyik - a helyi közösség tagjának kevésbé tekinthető - császári tisztviselő, Bartal Ferenc például festett koporsóban volt (39. sír). Azonban fiatal nőt (10. sír), idős férfit (17. sír) és asszonyt (4. sír) is temettek festett koporsóba. Sőt, hogy mennyire vegyesen használták az adott időszakban a két díszítési formát a koporsókon, abból is látható, hogy az 1795-ben alig három hónap különbséggel elhunyt Márhofer Eleonórát szöggel kivert (5. sír), míg Vainer Katalint festett koporsóban temették el. Még egy családon belül is vegyes a kép, hiszen amíg a 60 évesen elhunyt Mizsei Klárát (28. sír) díszszögekkel gazdagon kivert koporsóban helyezték nyugalomra, addig pár hónappal később 24 éves rokona nevét már csak a koporsófedél textil borítására festették fel (26. sír). Már a XIX. század vagyonosodó rétegének temetkezéseit jelzik a fehér porcelángyöngyökkel díszített, már nem helyi iparos által készített, hanem kellékeivel együtt a kereskedelemből beszerzett, gyakran lábakon álló koporsók (11., 43. sír). A sírok felnyitása során jól látható volt, hogy a halottakat egységes rend alapján tették a sírba, amelyen belül azonban még az enyészet ellenére is számos apróbb eltérést figyelhettünk meg. A gyaluforgáccsal bélelt koporsóba tett párnára háton nyújtott halott kezét a has- vagy medencetájékon összetették, s gyakran kézfejét összefogták az olvasóval. A nőknél a combra, a férfiaknál inkább a mellkasra helyezték a nyitott imakönyvet (6., 14. sír). A ruházaton kívül értékesebb tárgyat, ékszert (gyűrűt, fülbevalót, nyakláncot) nem találtunk. A koporsó alsó felét a tetemmel ritka szövésű szemfedéllel takarták le, melynek túlnyúló részeit lelógatták a koporsó külső oldalán. Feltűnő, s aligha lehet csak az enyészet számlájára írni, hogy a számos esetben megfigyelt szemfedő maradványokkal a festett koporsók között csak egy alkalommal találkoztunk (2. sír). Sajnos a koporsó összeroppanása, valamint a test és a ruházat elporladása miatt nem lehet egyértelműen eldönteni azt sem, hogy a 4. sírban talált szarufésű a viselet része volt, vagy azt a széles körben elterjedt szokást jelzi, hogy esetenként a koporsóba beletették a halott mosdatásá- nál, öltöztetésénél utoljára használt eszközöket, így esetünkben a fésűt. A több esetben megfigyelt növényi maradványok közül különösen a 6. sír fiatal férfi halottja fején talált rozmaringból font koszorú és a kezénél lévő rozmaringágak hívják fel a figyelmet e növény XVII-XVIII. században egész Európában, így hazánkban is gyorsan terjedő kultuszára. Talán nincs is olyan tájegységünk, ahol a lakodalmas szokások között e gyógy- és fűszernövénynek ne lenne szerepe. A lányok a lakodalomba érkező legényeknek gyakran rozmaringágat adtak, az elhalt lányokat és legényeket pedig menyasszonyként, vőlegényként öltöztették fel, s a lány fejére rozmaringkoszorút raktak, a vőlegény koszorúját pedig többnyire egy lány vitte a koporsó után. A rozmaringág használatához széles körben kapcsolódó szokások és a feltárás során megfigyelt jelenségek, adatok alapján a 6. sírban talált rozmaringkoszorú és -ág a halott fiatalember vőlegényként való búcsúztatásának egy korai, kézzelfogható bizonyítéka. Az exhumálás megszervezésébe a jászberényi múzeum vezetője, H. Bathó Edit a felbecsülhetetlen jelentőségű helytörténeti vonatkozású adatok megmentése mellett elsősorban az esetlegesen előkerülő ruházati maradványok szakszerű feltárása érdekében kapcsolódott be, és kérte régészek, antropológusok segítségét. A kripta feltárására már hosszú ideje készülő kutatókat is váratlanul érte azonban a megőrződött viseleti darabok jelentős száma és változatossága. A nagy gondossággal elkészített, láthatóan értéket képviselő ruházat jól tükrözi a város gazdag polgári, tisztviselői felső rétegének ízlésvilágát, melyet az európai késő barokk és rokokó hatások formáltak. E réteg viseleté pedig a XVIII-XIX. század folyamán vált a divat hatásait is magába ötvöző, formálódó gazdag jászsági népi viselet mintájává, egyik fontos alakító elemévé. Eddig eme folyamat korai időszakára jószerével csak a levéltári források sokszor homályos utalásai alapján következtethettünk. A Jászság szívében, a Nagyboldogasszony templom kriptájában feltárt darabok a továbbiakban már nemcsak kézzelfoghatóvá és egyértelműen értelmezhetővé teszik az írott források vonatkozó megjegyzéseit, hanem segítségükkel a jászsági viselet több ágból fonódó gyökerei egyikének még soha nem látott gazdag, változatos világába nyertünk bepillantást. 71
