Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Tisicum XVIII. harcos szívósságon keresztül válik témakörének egyhangúsága és egész festészete progresszívvé.”22 És akik közreműködtek az ilyen tendenciózus beállítottságú, elkötelezett, „új reális szemléletű műértő közönség” kinevelésében, mint fentebb Ék Sándor Kosztát búcsúztató beszédében bemutattuk, ekkorra képzőművészeti életünk prominens baloldali személyiségei, irányító, pozíciókban lévő alakjai voltak. Nem maradt ki az értékek átideologizálásának megtervezett programjából a szolnoki művésztelep leginkább emb- lematikus tagja, Fényes Adolf sem. Neve a telepalapítástól kezdve egyet jelentett a szolnoki festészettel, a szolnoki kolóniával egészen 1944. május hó 31-ig, mikor a nyilas kormány rendelkezését végrehajtva izraelita származása miatt a formálisan lebonyolított Művészeti Egyesületi ülésen Zádor Istvánnal egyetemben megfosztották törzstagságától.23 Halálának ötödik évfordulóján a Fővárosi Népművelési Központban rendezett emlékkiállításának kapcsán a Szabad Művészetben ugyancsak Sebestyén György tollából az alábbi értékelést, illetve átértékelést olvashatjuk Fényes Adolffal kapcsolatosan: „A magyar festészet legjobb hagyományainak tisztázását szolgálja a Fényes Adolf műveiből rendezett viszonylag kisméretű, de magas színvonalú és igen jellemzően elrendezett kiállítás. A kiállított huszonhárom festmény egyöntetűen azt bizonyítja, hogy festőjük szerette az embereket, szerette a világot. A valósághoz való egyszerű, egyöntetű és érzelmi ragaszkodás olyan műveket hozott létre, amelyek színhatásai kiegyensúlyozottak, kompozíciói gondosan megkonstruáltak, s amelyek mégsem valami hideg virtuozitás hatását keltik, hanem a valóság egész melegségével és közvetlenségével hatnak a nézőre. Fényes Adolf azonban nemcsak ábrázolandó tárgyat látott a világban, emFényes Adolf: Kastély és falu (Vár és falu) 22 Zárda József István, az Állami Apáczai Csere János gimnázium VI. osztályos tanulója nyerte a pályázat I. díját. ZÁRDA József István 1949.218-219. 23 CHIOVINI Márta 2008.132. berek iránti szeretete nem volt passzív vonzalom: meglátta a visszásságokat, érezte a társadalmat. Egyik tájképe - a kis falu fölött uralkodó templommal - s Kastély és falu című festménye is, a világ tudatos szemléletének következménye. A Kastély és falu -ban nemcsak az ellentét szembetűnő kihangsúlyozása teszi nyilvánvalóvá a kép társadalmi mondanivalóját, hanem az-a Fényes Adolf különösen jellemző emberiességét misem bizonyítja jobban -, hogy a zárt és kerek tájkompozíció előterébe egy emberpárt helyez, s ezek úgy állnak ott a büszke s magas kastély árnyékában, riadtan és menekülőn, mintha puszta létükkel akarnák felhívni a figyelmet a kor embertelenségére, arra a kietlen és gonosz légkörre, amelyben annak a társadalomnak az embere élni kényszerült. Ugyanezt a riadt, s mégis vádaskodó magatartást találni a Napszámosok című festmény alakjaiban, vagy a Duzzogok emberpáréban: a feudálkapitalista Magyarország népének jellegzetes magatartását. Fényes Adolf azzal vált polgári forradalmárrá, hogy hűen és igen nagy művészi alázattal ábrázolta mindazt, ami szemébe tűnt. E helyzete adja meg a kulcsot egész festészetéhez. Képeinek egy része - tárgyválasztás és témafeldolgozás tekintetében - kétségtelenül forradalmi. De ez igencsak polgári forradalmiság, s különösen a századforduló gazdagodó polgárságának hatása alatt álló festő megteszi az első lépést, de nem tud végigmenni az úton. Megakadályozza ebben a társadalmi viszonylatokat rendkívül bonyolulttá alakító kor, megakadályozza a közvélemény és a kritika, s nem utolsó sorban önmaga polgár volta is. Festői módszere tekintetében is ezt a kettősséget lehet megtalálni. Ember- szeretete a figurális kompozíciók iránti érdeklődésben, az emberábrázolás alaposságában és a nem figurális képek kompozíciójában nyilvánult meg: az utóbbiaknak középpontjában mindig ember áll, célja s értelme az egész képnek (Alföldi tanya, Babfejtők, Utca Vácott stb.). A dolgozó emberek ilyen mély és őszinte szeretete kétségtelenül forradalmárra valló érzés. De Fényes Adolf nem vonta le a végső következtetéseket mindabból, amit látott és érzett: megelégedett a látvány rögzítésével, de nem sarkallta szenvedély az annyira érzett társadalmi bajok leküzdésére. Ez az a lépés, amelyet nem tudott megtenni. Festőisége is ezért fejlődött a hű valóságábrázolás követelményeinek szellemében, de anélkül, hogy nagy vívódások, meghasonulások, tépelődések szinte ugrásszerűen vitték volna előre. Magatartására különösen jellemző a Szegények ebédje című festmény. A kép kietlen és őszinte, s fejlett eszközökkel idézi meg a kor valóságának egy komor mozzanatát: a szegények szomorú ebédjét. Festőjét mégsem fűtötte szenvedély a világ megváltoztatására, 616