Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Régészet - Fodor István: A belső-ázsiai normád népek halottas szokásainak sajátos eleme, a tul
Régészet Jelen sír esetében is többféle lehetőség képzelhető el. Ha azt tételezzük fel, hogy a tiszasülyi sír halottja valamikor közvetlenül a honfoglalás előtti időkben született, akkor a X. század harmincas éveinek végén már el is temethették. Egy másik lehetőség az lehet, hogy már a Kárpát-medencében látta meg a napvilágot, abban az időben, amikor már az új haza területe a törzsek között felosztásra került. Erre az időpontra azért gondolunk, mert miképpen egy másik dolgozatunkban azt igyekeztünk igazolni, a tiszasülyi sír beletartozik egy nagyobb tipológiai egységbe (törzs?).15 Még ebben az esetben is a század első felére esik életének túlnyomó többsége. Bármelyik lehetőséget vesszük is alapul, az érem kibocsátási ideje és a temetés között hosszabb időszakkal számolhatunk. Az első esetben minimum egy-két évtizedes használat valószínűsíthető, a másodikban legalább három-négy. Mivel a magyarság körében igazi pénzforgalomról nem beszélhetünk a X. század folyamán, valószínűsíthető az, hogy az esetek nagy többségében azok sírjába (és természetesen a közeli, vagy kissé távolabbi rokonságukéba) kerültek az érmék, akiknek közvetlenül a birtokába került. Magyarán: ők vettek részt azokban a hadjáratokban, esetleg a kereskedelmi tevékenység hasznának „lefölözésében”, amelyek következtében birtokukba kerültek azok az értékek - itt jelesül egy vagy több ezüstérme -, melyeket azután egymás között, egy, az általunk nem ismert rendszer szerint, elosztottak. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor a birtokos életkora fontos tényezővé lép elő. Hiszen ekkor az életben szerzett érték, s a temetéskor földbe került tárgy időhatárai közelítenek egymás felé. Ráadásul egy harmadik szempontot is figyelembe kell vennünk. Tudniillik az adott tárgy használati idejét. Egy-egy öv, lószerszám vagy akár a fegyverek nem használhatók bizonyos időn túl. Van egy „optimális" használati idejük, amin túl már nem lehet teljes hatékonysággal alkalmazni azokat. Egy példával élve: aligha hihetjük azt, hogy egy 35-45 éves felnőtt férfi egész életében egyetlen lószerszámkészletet használt volna. Esetünkben is így lehetett ez. Ezért valószínűsítjük a temetés idejét a X. század első néhány évtizedére, noha ezzel együtt nyitva kell hagynunk egy kissé későbbi időpont lehetőségét is. Tiszasüly és Gnadendorf kapcsolata A gnadendorfi lelet különleges helyet foglal el a X. századi magyar síregyüttesek között. Olyan földrajzi környezetben került elő, hogy ottléte mindenképpen magyarázatra szorul. Révész László két lehetőséget vizsgált meg alaposabban. Az egyik esetben feltételezte, hogy valamely kalandozó magyar hadsereg tagjaként érte a halál az előkelő fiatalembert, a másikban felvetette annak lehetőségét, hogy neki és családjának esetleg a környéken volt a X. század valamely évtizedében a szállásterülete. Végső álláspontját az alábbiakban ismertetjük: „Összefoglalóan megállapíthatjuk: A történeti háttér ismerete nem segít ugyan eldönteni azt a kérdést, hogy a gnadendorfi sírt a X. század elején vagy a végén ásták-e meg, ezen ismeretek birtokában mégis árnyaltabban ítélhetjük meg e problematikát. Gnadendorf és tágabb környéke, a mai Alsó-Ausztria csak a X. század első néhány évében, hozzávetőlegesen a pozsonyi csatáig (907) számított hadszíntérnek, a magyarok számára ellenséges területnek. Ha az ifjú hadi eseményekben lelte halálát, akkor annak egyik valószínű időpontjaként ezt a periódust vehetjük számításba, s ezt valószínűsítik a mellette talált tárgyak is. Ezt követően a magyar ellenőrzés alá került vidék inkább felvonulási területként szolgált. Fokozottan érvényes ez a bajor-magyar béke időszakára (927-938). Ha a fiatalember ekkor került sírba, úgy egyaránt lehetett valamelyik átvonuló sereg tagja, de a területet őrző katonai őrállomások egyikének lakója is. Végezetül az ismét ellenségessé váló viszonyok 938 és 991 (a terület valószínű végleges feladása) között újra hadszíntérré változtatták a vidéket, bőséges alkalmat felkínálva a hősi halálra. A radiokarbon-mérések eredményeként megadott időintervallumból a 996-1018 közötti periódust nemcsak régészeti, hanem nagy valószínűséggel történeti indokok alapján is kizárhatjuk. Bármikor is temették el az előkelő magyar ifjút, egy valami bizonyos: sírját a hátramaradottak biztonságban tudták. Ezt jelzi, hogy annak mélysége a mai felszíntől mérve mindössze 100 cm volt, hasonlóan a Kárpát-medencében talált sok ezer magyar sírhoz. Nem érezték tehát szükségét annak, hogy az értékes tárgyakkal eltemetett elhunytat különösen mélyre rejtsék. S nem gondoltak arra sem, hogy a tetemet hazaszállítsák, amit egyébként valószínűleg különösebb nehézség nélkül megtehettek volna: Gnadendorf a történelmi határt alkotó Morva folyótól alig 40 km-nyire fekszik, de még a Kis-Kárpátok mögötti magyar szállások sem voltak 60-80 km-nél távolabb (ez kb. egy-másfélnapi lovaglás távolsága). Úgy tűnik tehát, hogy a hozzátartozók attól sem tartottak, hogy a távozásuk után előmerészkedő helyiek kifosztják a sírt, meggyalázzák a holttestet, s így lehetetlenné teszik számára a túlvilági nyugalmat. Egy, a halottad a túlvilági útra igen aprólékos gonddal felkészítő közösség vagy társadalom (mint amilyen a X. századi magyar is volt) csak akkor viselkedik ilyen módon, ha meg van győződve arról, hogy a hátrahagyott sír háborítatlanságát biztosítani tudja.”16 Nem véletlenül idéztük Révész Lászlót ilyen hosszan. Gondolatmenetéből két nagyon fontos következtetést vonha15 MADARAS László 2008. (megjelenés alatt) 16 RÉVÉSZ László 2006.36-37. 55
