Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Sz. Tóth Judit: Szent kötelesség. Úrnapja a Buda környéki német településeken
Néprajz volt, ott is mindig kaptak engedélyt a vágásra. Az erdész kijelölte a ritkítandó területet, ahonnan a növendék tölgy- vagy bükkfácskákat, kőrissuhángokat kivághatták. A körmenet teljes útvonalának díszítéséhez nagy mennyiség kellett, ezért több kocsi is indult: a sátrat állító család és a környéken lakó férfiak. Gyakran asszonyok is mentek velük virágot gyűjteni. A házaknál is előkészültek a sátorállításra. Néhol, pl. Csobánkán már a harmincas években fa oszlopokból és ívekből összeállítható sátorvázat használtak, amit otthon a színben tároltak. Férfiak, rendszerint mesteremberek (pl. asztalos) tervezték itt a virágszőnyeg mintáit, javították a meglévő sablonokat, és újakat készítettek papírból, fából, vasbádogból. A települések négy pontján a lombsátrak többnyire lakóházak elé kerültek, évtizedeken át ugyanoda. A sátorállítás „szent kötelessége” öröklődött az egyes családokban, az utódok magától értetődően folytatták tovább. Ha egy porta utód nélkül maradt, beteg vagy özvegy férfi élt benne, a közeli szomszéd vette át a feladatot, hiszen nem változhatott az adott oltár égtáj szerinti helye. Vidékünkön az úrnapi körmenet négy stációjaként egyaránt szerepelt a lombsátorba (majd növényekkel díszített háttér elé) és helyi építőanyagból, kőből, téglából falazott kápolnába állított oltár. Helyenként bevonták a kultuszba a védőszentek tiszteletére emelt kápolnákat, és a Budától északra fekvő településeken jellemző volt, hogy - mindig német családok - kifejezetten körmeneti kápolnákat építtettek a házuk elé.7 Az építtetők a közösség köztiszteletben álló tagjai voltak, világi és egyházi tisztségeket is betöltötték. A kápolnaállítással kifejezték kötődésüket egyházközségükhöz, ugyanakkor általa megerősödött az illető család társadalmi státusza is. A berendezéshez szükséges tárgyakat, szentképet vagy szobrot, gyertyatartókat, vázákat, oltárterítőt csak ezen az egy napon használták, máskor elkülönített helyen, a sublót fiókjában tartották. A gazdasszony megöregedésével aztán mindig az idősebb generáció gondoskodott rendben tartásáról. Ünnepi díszítésében főleg szomszédok segítettek. Az asszonyok feladata volt a kápolnákat az ünnep előtt kimeszelni, a fal alját fehér sóderral szórták körbe, hogy eső esetén ne csapja föl a sár. Előkészítették a legnagyobb egyházi ünnepre való öltözeteket, ráncolták és vasalták a szoknyákat, a fehér kötényeket. A német települések közül különösen Budaörs, Solymár, Zsámbék körmenete volt híres a népviseletéről. Leginkább női feladat volt a virággyűjtés. Szálas mezei virágot szedtek a koszorúkötéshez. Az úrnapi koszorú minden településen ismert volt.8 Szükség volt virágra a sátrakhoz és még több az utca díszítéséhez. Valamilyen „virágszőnyeg” mindenütt készült: csak a sátrak és a templom elé vagy keskenyebb és szélesebb sávban a menet útvonalán. Különösen nagy mennyiségre volt szükség Budakeszin, Budafokon, Törökbálinton, de leginkább Budaörsön, ahol mintegy két kilométer hosszan, utcaszéles- ségnyi virágszőnyeg készült. Ehhez már egy héttel úrnap előtt elkezdték gyűjteni a szirmokat. A munkálatokban valamilyen módon az egész falu részt vett, korcsoportok szerint. Az idősebb asszonyok főztek a szedők számára, akik olykor igen messze, más falu határába is elmentek. A férfiak voltak a fuvarosok, de a szedésben is segítettek. Ez a tevékenység a fiatalság, a lányok, legények kötetlen találkozási alkalma is volt. A gyerekek a közeli réten gyűjtöttek, míg az iskolások - több helyen is - tanítójuk vezetésével mentek ki a határba. A rokonok összedolgoztak, segítettek egymásnak megtölteni a kosarakat, s ugyancsak segítettek a tárolásban is. A szirmokat legjobb volt a hűvös borospincékben tartani. A virággyűjtés több napot vett igénybe. Budaörsön indulás előtt, hajnali négy órakor szentmisén vettek részt az emberek, áldást kérve munkájukra.9 A virágszedés nem számított a szó köznapi értelmében vett munkavégzésnek, mint kultikus célú cselekmény a katolikus közösség értékrendje szerint ünnepnap is megengedett volt, a vasárnapi mise előtt, illetve litánia után. Solymáron szentháromság vasárnapján még napfelkelte előtt elindultak asszonyok az erdőszélre, hogy megtalálják a hajnalban nyíló, halványszínű virágot, melynek gyógyító erőt tulajdonítottak.10 11 Reggel, kora délelőtt szedték a hosszú indájú, sárga virágú Kullkraut-o\ (varjúháj, ázsiai kőrózsa), amelyből litánia után apró koszorúkat fontak. Egy tányér vízre téve ezek frissek maradtak csütörtökig. A vasárnapi koszorúkötés az asszonyok, lányok lokális alapon szerveződő társasmunkája volt.* 11 Annál a háznál jöttek össze, amely előtt 8 SZ. TÓTH Judit 2008/c. 9 Ugyanúgy, mint más nagy munka megkezdése, például aratás előtt. KOVÁCSNÉ PAULOVITS Teréz 1999.84. A díszes virágszőnyeg a budaörsi hatására terjedt el a környékbeli német településeken. 10 Ezt a növényt nem sikerült azonosítani, a helyiek szerint boglárkaféle lehetett. Bonomi Jenő viszont Solymár vonatkozásában egy másik növényt említ: „Solymáron Szentháromság vasárnapján fekélyfüvet (Succisa pratensis) gyűjtenek, mivel űrnapján a kápolnák elé állanak.” A megszentelt növényt az istállóba teszik. BONOMI Jenő 1933. 55. 219. jegyzet 11 A vasárnapi koszorúkötésnek ott volt nagyobb jelentősége, ahol ez a tartós, a varjúhájfélékhez tartozó virágos növény (Crassulaecea) szedhető volt, és ezt használták. Fontos volt, hogy napokig szép maradt, mert az épített úrnapi kápolnák falára nem lehetett előkészület nélkül nagy számban felakasztani a hívek magukkal hozott koszorúit, mint a lombsátrakban. 517 7 Pilisborosjenőn, Csobánkán és Ürömön egy-egy, Budakalászon és Solymáron négy úrnapi kápolna állt. Bővebben: SZ. TÓTH Judit 2008/a.
