Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Fazekas Mihály: A lótartás és hasznosítás a Nagykunságban a XIX–XX. században
Néprajz tek (1880) Csikós Kovács Sára nagyanyám apjától (Csikós Kovács Istvántól) egy fehér üszőborjút kapott hozományul. Ennek utódai aztán úgy elszaporodtak, hogy még én is láttam belőle több tehenet és borjút. Emlékszem arra, hogy nem törekedtek a tejhaszonra, hanem inkább csak a borjúnevelésre. Békési Józsi bácsi ott szolgált - mint abban az időben ez széles körű gyakorlat volt sokfelé - cselédként, és gondozta az állatokat. Reggelente beszólt a tanyán a lakásba a következőképpen: „Na. Eszik valaki tejet?" Néma csend volt a válasz. „Mert akkor aláeresztem - t.i. a teheneknek - a borjúkat!” - Kun Ferenc nagyapám egyébként a kunsági múltat kitűnően ismerő, nagyon okos ember volt, de a kor szokásainak megfelelően nem tanult magasabb iskolában. Egyik unokahúga így jellemezte nekem: „Lángész volt, fiam! Latinul is tudott!" Gazdálkodott csupán, mint az ő korában a legtöbb tehetséges fiatal. Édesapám, Fazekas Mihály (1901-1982) az apja, Fazekas Sándor mellett tanulta a gazdálkodást. Neki is voltak lovai és mindenféle állatai. Amint hallottam tőle, egyik lova a Csillag volt. Ennek egyik leszármazottja volt a Csinos, amit már én is ismertem. De igazi „családi” ló volt. Emlékszem, egyszer, még kisgyermek koromban Oros Bálint bácsi - aki nálunk volt cseléd, és mi gyerekek „öreg bácsidnak hívtuk és nagyon szerettük - felültetett a hátára. Eltűrte a jószág, meg se mozdult alattam. Bezzeg nem így viselkedett, amikor az 1940-es évek elején behívták katonalónak! Rúgott, vágott, a katonákat közel se engedte magához! Annyira nem bírtak vele, hogy le kellett szerelni mint alkalmatlant. Vett édesapám később egy heréit, pejlovat is mellé. Ez volt a Gyuri. Sovány volt szegény, ezért én, ahogy cseperedtem, a „sovány Gyuri” nevet ragasztottam rá. Nehezen bírta a terhelést. Végül 1945-ben édesapám elcserélte egy üszőborjúra, amit Jolánnak hívtak. Akkoriban már én őrizgettem a jószágot, és amikor tehén lett belőle, Jocinak neveztem el. Két tehenünk volt akkoriban: a Rózsi, ez egy vertes szőrű, igen kicsi, de jól tejelő tehén volt, és az említett Joci. Mindegyiknek fia lett, és mint tinókat neveltük. Neveik voltak Palkó meg Fickó. Ezekkel szántogattunk. De el kellett adnunk őket valami indokolatlan adóba... Akkoriban volt ez, amikor a kisparasztokat koholt adózással terhelve, bekényszerítették a téeszekbe. Ezek után lett ismét két tinó, a Darvas, meg a Rendes. Közben a Csinosnak is lett egy fia, amit Bátornak neveztünk el. Ez egy fekete ló volt, s az ekét öten húzták: elől a ló, eztán két borjú, utóbb a két tehén. így szántott-vetett, boronáit akkor a parasztság, mert a háború alatt az oroszok még szekéren jártak, és elvitték a lovakat. Nem maradt más, mint a tinó, meg a tehén. Nekünk a Bátor volt az utolsó lovunk; ez 1943. május 31-én született, és kis csikó volt még 1944-ben, hát nem kellett még az oroszoknak. Végül a Bátor vérmérgezést kapott, és nálunk döglött meg 1956 őszén. 399
